Elkalandozott gondolatok

Vagy úgy is mondhatnám: csalódások?

A csalódás negatív életérzés. Várunk valamit de az nem következik be. Várunk valakit de az nem jön el hozzánk. Sem az adott időre sem máskor.

Eltervezünk valamit, de az nem valósul meg.

Igéretet kapunk erre vagy arra, de az igéret csak szó maradt. Ha akár szép szó is, az mindegy.

Jól emlékszem a rendszerváltás körüli időkre.

Akkor is kaptunk igéretet. Sőt igéreteket. Tovább megyek. Mi magunk is igértünk. Nem csak elvártunk, de igértünk is.
És mi lett mindebből?

Valami más lett mint amire számítottunk.

Végül is kedves barátaim mire föl számítottunk erre vagy arra. Mire föl igértünk ezt vagy azt. Mi volt a mi életünk előzőleg az a néhány évtized amit a második világháború befejezése óta éltünk. Vagy kicsit előbbről vagy kicsit későbbről kezdve.

Mely mozzanatok voltak azok amelyekből következtethettünk (volna) a jövőre?

Nem sokat tudnánk erről mondani.

Még az ötvenes évek talán egyértelműek voltak. Egyértelműen rosszak. Bántóak, lekezelőek, reménytelenek.

A forradalom után már 1957-ben óriási tömeg volt a május 1-i felvonuláson. Tízezrek demonstrálták a tribünön őket integetve és mosolyogva bámulónak, hogy "veletek vagyunk". Tegnap még lőttek, tegnapelőtt elvitték a padlásainkról még a vetőmagnak szánt gabonát is. De ma már veletek vagyunk! Legalábbis látszólag. Később már nem csak látszólag.

Most meg itt vagyunk tízezrével és üzenünk a rádió hullámhosszán szív küldiket!

Az ifjúságunk delén pedig a KISZ-be vándoroltunk. Tömegével. Üzemben, falvakban, városokban, iskolákban.

Aztán teljesen felépítették, felépítettük a szocializmust, miután a magángazdáktól elvették azt a kis földet is ami az életet jelentette számukra.

Lett persze hűtőláda, angolszövet is a pult alól és vasárnap kalákában felépíthettük egymás házát.
Dányi búcsú előtt tragaccsal mentek a nénikék is boltba a kőbányaiért, végre nem ittuk a keserű pilzenit.

Szóval mire alapoztuk a reményeinket?

Semmire!

A rendszerváltás idején teli torokból harsogtuk az új rigmusokat, jelszavakat. Mindannyian! Én is!
Új reményünk keletkezett földi megváltásunk okán.
Majd itt is nyugat lesz. Máriahilferstrasszé cukrászdával. Mindenkinek -elvileg.

Privatizálj!
Deregulálj!
Liberalizálj!

Menjünk sorban.

Privatizálj, vagyis űzd ki a munkást a gyárból és majd elcsalt kárpótlási jegyért valaki megveszi a gyárat.

Deregulálj, majd kicsi társadalmi körökben a magad ura leszel, magadnak parancsolsz, miközben persze fejed fölött döntenek minden kérdésről, leginkább a téged étintőkről is.

Liberalizálj, szabad gondolkodású ember legyél, de azt, hogy mi a te szabadságod, azt majd filozófiai fejtegetéseket összekeverve előállítják neked.

Kerekasztal beszélgetés alkalmával szóba került ez a pogány szentháromság. A magánosítás, félre a közösség eszméjével, a közös nemzeti tulajdon elvével, (privatizálj) az eszes közösség eredményeit enyhíteni úgy lehet ha az irányítást kivonják a hozzáértők döntései alól (deregulálj). Ne kösd meg a folyamatok kezét még ha koldus sorsra is visznek egyeseket, hagyd a dolgokat másra, tőled okosabbra (pl a piacra, hegemón piacgazdaságra) és nézd csak csupán mi történik veled vagy a mélyszegénységet és dúsgazdagságot egyaránt eredményező világgal.

Mindent csak mértékkel kedves barátaim!
Erről szólt talán ha két órával ezelőtt András atya a templomban a prédikációjában. Visszajött hozzánk egy szentmise erejéig helyettesíteni Zsolt atyát.

Isten ne verjen meg - szokták mondani ha valaki jószándékkal ugyan de mégis rosszat tesz- és én is így vagyok most.
András atya a sóról és a világosságról beszélt, mint olyan fogalomról amit Jézus is említ a példabeszédeiben. Milyen az étel só nélkül? Milyen a ház csupa sötétségben -kérdezi az atya. De milyen akkor, -folytatja az intellektuális beszélgetést velünk- ha egy kiló sót teszünk az ételbe egy csipetnyi só helyett. És milyen jó itt a templomban a megvilágítás, mert csak arra esik a fény ami igazán fontos. De mi lenne ha vakítana a fény? A só is, a világosság is természetesen szimbolikus mint minden sok-más Jézus példabeszédeiben.

És ekkor jött az én nagy bűnöm, mert miért-miért nem- a fent elmondottak jutottak eszembe.

Liberalizálj, privatizálj, deregulálj! Mindhárom fogalom a társadalom sója és fénye.

Nem került egy kicsit sok só a levesbe?
Nem szelíd fényt kellett volna felszerelni reflektor helyett?

És a nagy kérdés utóljára: Akik ezt a nagy bölcsességet kitalálták nekünk vagyis a világnak, nem kellett volna-e meghallgatni nekik előtte András atyát? Netán elolvasni a Bibliát?

Barátaim!

Ha nagyon sós a leves, akkor vagy hígítani kell -menteni ami még menthető- vagy az egészet kidobni és másikat főzni helyette. Még mindig kisebb a veszteség annál mintha minden így marad.

És ha éget a fény, nem kellene-e az égőt kisebbre cserélni? Még mindig jobb ha káprázatos látásunkat ezután mérsékelt fénnyel gyógyítjuk mintha teljesen elvennék a szemünk világát.

Javaslom mindenki gondolkodjon el a prédikációban hallottakon. És ha így teszünk, látni fogjuk, hogy minden az életről szól ami a templomban elhangzik. És ez nem véletlen. Jézus sem a köveknek beszélt hanem a hallgatóságának. És a világnak akkor is, most is.

De a világ ezt nem hallja meg.

Következménye nem lehet más, mint elsózott étel, elvakított ember.

Vegyük hát kezünkbe a főző kanalat, a kuktát és a fűszereket lépjünk fel a székre cseréljük ki az égőt és megtapasztaljuk, hogy szebb a világ annál mint amit nekünk mások adnak, mert a só fűszer, a fény szépen világít, az ember pedig hozzá méltó életre vágyik.