Zúgó napfényben. Képzelt riport egy erdei találkozásról

Aranykarikákat vetett a januári napsugár az esőáztatta barna fák lustán nyújtózkodó ágaira. Hallani véltem a téli fák panaszát, aludni szerettek volna még egy sort, mire való ez a váratlanul jött meleg és fény. Minden jóravaló erdőlakó az igazak téli álmát alussza még ilyenkor. Ez itt a szokás. De hol vagyunk már a megszokottaktól!

Valóban, márciusi fények voltak ezek, magukkal hozták a dermedtség ellenségét, az ébresztő meleget, január elején.
Az erdei úton tovább menni nem lehetett. Keresztbe fektetett korlát zárta el az autó útját. Furcsa, -gondoltam magamban, mi lehet itt a titok amt halandó nem láthat, ha nem az, hogy előttem már két felnőtt és egy gyermek ballagott égtájat tekintve nyugati irányba.
Abba az irányba amelyikbe én is tartottam.

Lassan haladt a kis csapat előttem. A kisfiú gyakran a földet szemlélte mintha keresne valamit, vagy ritka érdekességre bukkant, vaddisznó nyomra, szaravas, netén őzgida járhatott ezen a tájon.

A gyermek tekintete a dombra esett, fel is szaladt volna annak meredek lejtőjén, de az édesapa határozottan eltiltotta ettől.
Miéééért? -kérdezte a gyerek.
Mert erre a dombra felmenni számos veszélyt hordoz magában.
Beszakad talán? -így a gyermek.
Még az is megtörténhetne -mondja a szülő, mert ez a domb nem földből van, hanem sok-sok autó ide szállított terhéből ami nem volt más mint háztartási hulladék. Többnyire műanyag, melyet lefedtek és most fű sarjad rajta.

Ezt a magyarázatot már én is hallottam. Eszembe jutott, hogy amikor kigyulladt ez a szeméttároló -mert az volt- akkor nagy tűz keletkezett, még a gödöllői tűzoltók sem tudták eloltani, csak a helyi gazdák, akik rengeteg homokot hordtak ide, míg csak az utolsó lángnyelvek is el nem aludtak.
Kapart a torkom. Éreztem most is a kesernyés ízt amit a kigőzölgő hulladék és a rosszul égett szemét okozott. A tűz eloltása több mint fél éjszakán át tartott. Én itt voltam, sőt másnap is amikor a katasztrófavédők az egészségre súlyosan veszélyeztetett szennyeződést mértek. Nitrogéndioxidot, kéndioxidot és velük együtt támadó egyéb gázokat. Napokig kóvályogtam szinte , a fejfájástól aludni sem tudtam.

Hallgattam volna még a gyermek sok-sok okos kérdését, de észrevették jöttömet, ezért illő módon köszöntöm rájuk és együtt mentünk tovább.
Mint kiderült, egészen véletlen, egy helyre igyekeztünk.

Hogy jött ez az érdeklődés Csaba, hogy megszemléld azt a holdbéli tájat amit én is közel negyven éve láttam meg amikor a kommunális szennyvizet már évek hosszú sora óta itt, a kis akácerdőben eresztették le a szállítók. Kijelölt helyre, nem volt benne semmiféle szabálytalanság. A sajátosan értelmezett jog szerint, valóban nem volt.

Emlékszem -mondja Csaba- még iskolás gyermek voltam amikor a nagyapám a házunk kertjében gödröt ásott. Téglával bélelte ezt Matyi bácsi a kőműves, de hézagosan rakta egymás mellé a falazó anyagot. Aztán láttam, hogy azért történik mindez, hogy a frissen épített házi vízhálózatból ide follyon a szennyvíz. Egy idő után szippantós jött egy traktorral és ez ismétlődött szinte havonta.
Milyen érdekes és sokszor fordítottan működik a világ -mondja elmerengve, egyrészt kultúrálódunk, másrészt ugyanezzel a folyamattal pusztítunk.
Így van most is -kérdezem. A fürdőszoba a kényelmet, a tisztaságot, a komfort érzetet növeli, de a szennyvíz az erdőbe juttatva a természetet rombolja.

Én -hogy úgy mondjam- alanyi jogon, vagyis emberi életem jogán vagyok természetvédő és környezetet szerető, tisztelő- mondja válaszul.
Mi keresni valód van az erdőben ilyenkor? Talán a jó idő hozta ki a családot? Kikapcsolódni, jó levegőt szívni, a gyereknek mindent megmutatni amit a téli erdő elénk tár -vagy valami egyéb okod is van erre?
Jól tetszik látni a helyzetemet -mondja komoly képpel. Az erdő is vonz, a természet, a családi közös program, de van még egy plusz dolog ami éppen ide vezet minket. Ebbe az akácosba, nem túl szép, de igen kedve kis erdőbe.

Érdeklődve hallgatom Csabát. Mit mondhat ez a fiatal ember a környezetről, az erdőről, a természetről ami most körül vesz bennünket és nem csak közömbösen hallja beszélgetésünket, mert az erdő hallgatásában is sokat mond. Csak okos kérdéseket kell feltenni és a fák, a bokrok, az avar, a földbe mélyedt állati lábnyomok, de a föld alatti életek is beszélnek. Csak ki kell tudni hallani beszédüknek sajátos fonetikai formáját.

Mi hozott ide titeket Csaba -mondom most már szinte követelőre fogva az érdeklődésemet.

És beszélni kezd. A feleség messzire tekint a lombkorona szintjére. Talán a tavasz friss zsongását érzi, madarak énekét vízionálja, rejtélyt amit a lombok féltve őriznek. A gyermek apja szavát lesi.

Röviden szólva irodában töltöm a napjaimat. Közgazdász vagyok, az infokommunikáció a területem, de ez nagyon tág fogalom. Hogy egyet mondjak ide tartozónak: a hulladékokat felfedező és helyüket megállapító információs technika(hulladékkommandó) törvényi és államigazgatási területe is hozzánk tartozott. És még sok más dolog ami az államélet zavartalan működését biztosítja, jogilag, technikailg befolyásolja.

És az erdő? - kérdezem tovább.

Hát az úgy történt, hogy olvastam egy alkalommal a Váci Egyházmegye által fenntartott Apor Vilmos Főiskola képzési programját és abban találtam meg egy studiumot, egy kurzust aminek a neve röviden: Zöld gondoskodás.
Az ember igyekszik személyiségét úgy is kordában tartani, hogy egyrészt fejleszti, másrészt kiküszöböli azt az egyoldalúságot amit a szűken vett szakma gyakorlása okoz. Helyre kell billenteni az ember testi-szellemi egyensúlyát, hogy a lelki egyensúly aztán már ne billegjen. Ép testbe ép lélek -mondja a híres mondás. Ép lélekkel lehet ép testet építeni, így is fordíthatjuk. Meg aztán úgy, hogy a cselekvő lelkiség a hitnek és a vallásgyakorlatnak nem csak megerősítő alapja hanem nélkülözhetetlen kelléke is.
Márpedig erre törekednem kell. Mert az ember példa elsősorban magának, de példa a gyermekeinek is és a szűkebb-tágabb környezetnek. Aki nem akar példa lenni az lemond az evilági küldetéséről, hogy ne fokozzam tovább, lemond keresztény emberi kötelességéről.
Az Apor Főiskola kurzusa egy fontos láncszemmé lett az életemnek.

Ez szépen hangzik Csaba, amit mondtál az igaz is de mit csinálsz most itt, hogy a léleknek harmóniáját ezzel megteremtsd.

Sokféle feladatot kell teljesítenünk a főiskolán -mondja. Ebbe bele tartozik az élőlények közösségeinek a vizsálata is.

Értem -mondom- de mégsem értem. Milyen közösséget akartok ti itt hárman vizsgálni?

Amikor a szennyvizet tisztítatlanul ide hordták, akkor megváltozott a környezet. Ezt mindenki láthatta aki erre járt.
Most azt nézem meg, hogy a természet, ez a nagy csoda, az Isten csodás műve hogyan gyógyította meg önmagát. Harminc-negyven esztendő mire volt elég. Fáj-e még a régi seb vagy megújul egészségben?

Közben az akácerdő azon területére értünk, ahol ez a környezetszennyező tevékenység folyt négy évtizeddel ezelőtt.

Azt mondta egy vadász, hogy ő úgy számolt, hogy hetven év kell ahhoz, hogy az itt leeresztett szennyvíz elérje a község ivóvíz bázisát -mondja bevezetőül. Lenne még -ezek szerint- harminc éve a községnek, hogy a vize ne fertőződjön nitrogénnel, colival stb.
Szerencsére ennek gátat vetett az önkormányzat akkor, amikor kb harminc évvel ezelőtt megépítette a szennyvíztisztítót. Majd a kommunális víz elvezetésére szolgáló csatornát. Én akkor egyetemista voltam és dolgozatot is írtam a község szennyvízelvezetésének tervéről, a csatornázásról. Szép munka volt, díjat is kaptam érte -mondja Csaba fellelkesülve és folytatja.

Tessék nézni -mutat aterületre. Az erdősülés még el sem kezdődött. De vannak jó jelek is. Látjuk a megjelenő zuzmókat és ez tiszta levegőre utal. A légtér már gyógyult. A peremen lévő akácfák kicsik ugyan, még csenevészek, de már tápanyaggal telítődik a talaj, mutatják ezt a bodza bokrok megjelenése.
És sorolja tovább a megtanultakat, miként jelentkezik az élet újra egy valamikori roncsolt területen.
Az akácfa nem honos a mi vidékünkön. Hasznos fa, ipari célra, tüzelésre kitűnő és nagyon jó méhlegelő.

Szóba hozza a növénytársulásokat is Csaba és olyan kifejezéseket használ, amit egy természetet szerető, de a szakember szintjét is elérő eember mond.
Populációról beszél, biomról, konzumalizmusról, predációról, kompetícióról és másokról is, és ezeket mind a főiskolán tanulta.

Tanultok-e mást -kérdezem, elterelve a szót az erdőről.
Jövő héten a mesterséges intelligencia tárgyból lesz vizsgám -mondja. És ez mről szól? Arról -mosolyodik el, hogy a nagyapám még iolyan tarktort vezetett amit reggel nagy nehézségek árán beindított és még az ebédidő alatt is ott pöffögött a házunk előtt mert nem merte leállítani olyan bizonytalan volt az indítás, de az unokaöcsém, Gellért már kényelmesen ül a traktor nyergében, fülhallgatóval zenét hallgat, az "okos" gép pedig díszes, sokvilágítású műszerfalán várja az utasítást, miként folytassa a munkát.

Ez a jövő -kérdezem.
A jövő is a jelen is-mondja.
De a nagy kérdés mégis csak az, hogy miként tudjuk megőrizni környezetünket, emberségünket, egymás tiszteletét az Isten által teremtett világban, hogy mindaz a tudás ami felhalmozódik, érvényesüljön az ember javára.

Egyszóval?

Egy szóval - védeni a természetet, védeni a gondolatot, az embert.

Egyszóval: TEREMTÉSVÉDELEM