A záró nap

"Tanuljatok meg jót cselekedni, törekedjetek az igazságra" (Ézs 1,17)

A református templom Gödöllő középpontjában áll, mondhatni évszázadok óta.
A mai templom már egy korábbi bővítése. 1745 óta szolgálja a híveket, nemes, barokk stílusú, tekintélyes kupolával, úgy áll őrt a téren mint bástya és erőd. (Erős várunk nekünk az Isten!)
Felujították a közelmúltban -mint annyi más templomot- és úgy tették ezt, hogy a régi patina cseppet sem sérült. Belvilága hófehér fal, ódonnak látszó eredeti, de jó állapotban lévő padokkal, felülről megvilágított szószék nagyon is jelképes és egyben valóságos, úrasztala középen, de most (még?) hiányzik a korábban körülötte lévő láncos kis kerítés.
A gyülekezeti terem is megújult, tágas. Élénk és tartalmas hitélet folyik az egyházközségben amit erősít a saját gimnáziumuk, a Líceum.

Lőrik Levente baptista lelkipásztor hirdette az igét az utolsó napon, az ökumenikus imahét gödöllői záró napján.

Most, hogy írom ezeket a sorokat, éppen talán egy órája jöttünk haza a szentmiséről, nyilván más lelkület vezeti a gondolataimat mint mondjuk egy sportélmény után, ezért merem leírni -bár záró gondolatnak talán jobb volna-, hogy a Szentlélek vezette lépéseinket és érződött az Ő kiáradása minden alkalommal, bármelyik templomban is voltunk, bármelyik felekezet lelkésze, plébánosa hirdette ott az Igét. És ez az érzés tart -remélem- a mai napon is. És a továbbiakban is.

Amit a református templomban átéltünk Lőrik lelkész úr Igehirdetése közben és után, az a kivételes életérzés amit az ember akkor tapasztal, ha szinte fizikailag is közelében és magában, lelkében érzi, tapasztalja az Isten nagy méltóságát és szeretetét.

Lőrik Levente kitett magáért -ha szabad ezt az egyszerű minősítést most leírnom. Sokszor hallottam már őt, de a tegnap esti valami varázslatos volt. Felemelő, megerősítő, megszilárdító és elkötelező.

Ha azt mondjuk a Hiszekegy imádságban, annak Niceai változatában, hogy "Hiszek az egy szent katolikus és Apostoli Anyaszentegyházban", vagy az ökumenikus változatban, hogy "Hiszem az Egyetemes Anyaszentegyházat",
(mi ugyan rendszerint katolikust mondunk az egyetemes helyett, de ez ugyanazt jelenti, vagyis "katolikus egyenlő "egyetemes"),

akkor nem teszünk mást, mint amit az ökumené nekünk mond, vagyis azt, hogy egyenlők vagyunk mi mindannyian keresztények. Egyenlők, egyetemesek a Jézus Krisztusban. Felekezeti hovatartozás nélkül.

Ezt az egyetemességet láttuk Lőrik levente szentbeszédében.

Mert szentbeszéd, prédikáci volt az, amit ő mondott. Ő, a baptista lelkész.

"Keresve sem találtam volna jobb témát a mai igehirdetésre" -kezdte mondandóját. Tehát nem kereste, hanem találta, sugallatra, megegyezésben találta a szombat esti Igének hirdetését.

Az Igehirdetés témája a Magnifcat volt. Mária hálaének Erszébetnél tett látogatása alkalmából.

Sokszor mondjuk, "találgatjuk", miért választotta az Atya Máriát, ezt a bizonyára szép és szelíd, vallásos názáreti zsidólányt az Isten szülőanyjául? Sok helyen hallottam már ezt a kérdést és mi magunk is megfogalmazhatjuk elmélkedéseinkben.

Lőrik Levente szentbeszéde elhangozhatott volna bármelyik katolikus templomban is, ahol köztudott Máriának az Istenanyának különleges szerepe.
Elhangzhatott volna -szerintem- a Mariológiáról (Mária-tan, Mária-tudomány) szóló tudományos tanácskozáson is.

Lőrik tiszteletes ugyanis mondandóját, vagyis Szűz Mária Magnificatban vállalt szerepét nagyon gazdag elméleti, teológiai állítással mutatta be, miközben olyan kérdésekre adta meg a választ amely nekünk, katolikus keresztényeknek eszünkbe sem jut. Tudniillik magától értetődőnek tartjuk. Valóban nem gondolkodunk el mély teológiai tartalmáról. Nem gondolkodunk el Mária szerepéről, tudományos téziseknek beillő bölcsességéről és arról a válaszról, amit arra a kérdésre adhatunk: miért lett ez a názáreti kislány a kiválasztott.
(Zárójelben jegyzem meg, hogy a szűk látókörőek -hogy ne mondjam az ateisták, az ellenségeskedők, a közömbösök stb- mennyire egykedvű emberek, amikor a hit kérdését csupán emberi elhatározásnak tartják, nem pedig éppen a gondolkodó emberek józan következtetésének, és annak az erőnek, ami ránk hat, amit hagyunk érvényesülni akkor amikor magasabb rendű létbe helyezzük jelenünket is jövőnket is. Vagyis amikor hiszünk).

Vége tehát az ökumenikus imahétnek. Sajnáljuk.
Jó volt látni a gödöllői papságot, hogy mennyire összetartók, finom lelkülettel bár distinkciót tartanak a saját álláspontjuk és életük szerint, de a fő kérédésekben, a hit tekintetében nagyon is egységesek. Úgy ahogyan azt nekünk is tenni kell.