Boldogok a szelídek, legyenek boldogok a szegények is

Nem szívesen kezdem a levelemet azzal, hogy karácsony előtt néhány nappal a Hunyadi utca erdő felőli részében látogattam meg egy "családot". Éspedig azért ódzkodtam ezzel kezdeni az írást, mert még a látszatát is szeretném elkerülni annak, hogy dicsekvésnek vegyék ezt a "látogatást". Annak, hogy lám én milyen ..... vagyok, szemben azokkal akik nem ilyenek mint én.

Kénytelen voltam ezzel a személyes benyomással kezdeni, mert e nélkül ez az írás sem született volna meg. Ez pedig hiányozna a mai magyar életből. A -talán- dányi életből is.

A Hunyadi utca szóbahozott "családja" két főből áll. Ismerem mindkét embert, de az egyiket -nevezzük Boldizsárnak, valójában nem ez a neve- , talán nagyon sokan ismerik rajtam kívül. A falut járja ez a sajnálatra méltó ember. Kéreget, többnyire pénzt, hogy aztán ennek ellenértékét lehajtsa a torkán. Ez a torok mindig szomjas, ez az ember pedig egyre tolakodóbb.
Jól ismertem a szüleit is., jól ismertem (ismerem) Boldizsárt is. Még az iskolából. Járt ugyanis iskolába, nappali tagozatra is, estire is (emlékezetem szerint), nem úgy mint ikertestvére a súlyosan fogyatékos M.
Szüleik meghaltak, ők most ketten élnek a szülői házban. Rettenetes körülmények között.

Boldizsár "visszaadta" nekem a látogatást Újév napján, az esti szürkületben. Nem volt szíves látás mondhatom, de goromba sem voltam vele, inkább (nagyon helytelen módszert alkalmazva), lehetővé tettem neki, hogy egy kis italhoz jusson. Szabadulni akartam tőle minél előbb, -ez az igazság.
Bár szívből sajnálom Boldizsárt a mostoha élete miatt és sajnálom súlyosan fogyatékos, vele együtt élő testvérét, M.-t is.

Sokszor gondolok rá, mit tehetnék értük. Mit tehetnék, hogy emberhez méltó életet éljenek. Vagy mondjam azt, túl vagyunk karácsony szeretetének bűvkörén, megtettük amit megkövetelt a haza, de a szegénység tompítása és az emberhez méltatlan körülmény megszűntetése, vagy egyáltalán csak a szegénység megváltoztatása is, már nem a mi dolgunk. Nem a miénk? Valóban nem?

Ha így gondoljuk, akkor ez a mi nagy tévedésünk. A mi nagy bűnünk.
És akkor, akkor karácsonytól a következő karácsonyig bűnben is élünk! Mindannyian, kivétel nélkül. Én magam is!

Lehet, hogy nem a mi dolgunk teljesen a szegényeken való segítés, de hogy egyáltalán ne legyen szerepünk a másik ember életével jobbító szándékkal foglalkozni, nos hát ez nagyon is a mi dolgunk. Karácsony idején is és azt megelőző vagy azt követő időben is.
Miként fogjunk hozzá, ehhez a keresztény embernek is gondot okozó küldetéshez?

Talán a legfontosabb, az első lépések egyike az legyen, hogy ne fogadjuk el a ránk erőltetett társadalmi igazságtalanságokat. Az emberek úgymond "igazságát", hanem a mi erkölcsi életünk kipróbált igazságai szerint éljünk. És ha nem is tudunk -sajnos- a bűnt elkerülve tisztán és a szentek példáján okulva élni, a rendszeres lelkiismeretvizsgálat segít nekünk ebben.

Félünk! -mondják nekem a cigány- telepen. Félünk, igenis félünk mi is a holnaptól, a kemény megpróbáltatásoktól. Viseljük hát együtt a kirekesztettek sorsát. A kisebbség sorsát. Ne hagyjuk magukra az otthontalanokat, az otthonuktól már régen elszakadt "Boldizsárokat", bár még van tető a fejük felett, de a szívük már födetlen. Az életük zsákja már kilyukadt. Az erejük, hogy jobban éljenek már elfolyt. A segítségek pedig elapadni látszanak.

(Jó)néhány évvel ezelőtt megvizsgáltuk a dányi cigányközösségben a nemzetközi gyakorlatban legáltalánosabban használt jóléti mérce alakulását. Ennek mérője az un. Emberi Fejlődés Indexe. (HDI)
Ez a következő mutatókat méri: elsőként a jövedelmet, másodsorban a várható élettartamot, harmadrészt a képzettséget. Ebből tevődik össze ez a mutatószám. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a híradásokban sokszor idézett GDP -dzsídípí) amellyel azt kívánják bizonyítani a politikusok, hogy milyen jó egy társadalmi rend vagy annak gazdasága, a jólét tekintetében nem sokat mondó, vagyis semmitmondó adat.
Az erőforrást az emberek egészsége, iskolázottsága és a jövedelmi viszonya EGYÜTTESEN határozza meg. Ezt viszont soha nem tárják a nagyközönség előtt. Se most, sem máskor.

A dányi cigánycsaládok körében 1997 és 2001 között született, és az egy éven belül meghalt csecsemők részaránya 995,5 ezrelék volt. Országosan ez a szám 990 ezrelék.
Szintén zárójelben mondom, hogy ha ezer cigánycsecsemő közül egy éven belül negyvenegy meghal (országosan pedig tíz) akkor vajon hányan érik meg az időskort, szemben a nem cigányokkal.
(K. Gábortól kérdezem, aki annyi idős mint én, tehát jó pajtások is vagyunk, van-e tőled öregebb cigányember a telepen? Egy ember idősebb mint én -mondja.)

2002-ben, vagyis húsz évvel ezelőtt 280, 16 évnél idősebb ember volt a dányi cigányközösségben ezek közül 86 analfabéta volt. Írni-olvasni 69 százalék tudott. (Országosan ez 98 %)

Személyes interjút készítettünk 266 felnőttel és kiderült, hogy náluk az egy személyre jutó havi munkajövedelem (akkor tehát) ötezerötszáz forint volt, míg a Gödöllői Kistérségben ez az érték huszonnyolcezer forint. (Több mint ötszörös)

A 10 évesnél idősebb korosztály átlagos elvégzett osztályfok öt osztály volt (országosan ez 7 osztály akkor)

A dányi adatok ma mit mutatnának, nem tudom.
Látjuk viszont azt, hogy meglehetősen "képben" voltunk ezen a területen is, -ami dicséretes dolog.

A dányi cigányközösségben viszont a HDI mutató összességében olyan alacsony volt, hogy a kialakult gyakorlat szerint ki sem tudtuk mutatni.

(Ismét zárójelbe teszem, igenis tudom, hogy mit beszéltem akkor, amikor azt mondtam évekkel ezelőtt (is), hogy a községünk jövőjéneK alakulásában a dányi cigányság helyzete sokat számít. Javít vagy ront!Vagy szinten tart. Ezért mondom-mondtam erőteljesen az iskolaI tanítás módszereinek radikális változtatását az ismert jó példákat követVE EL KELL VÉGEZNI. nAGYOBB TÁRSADALMI ÖSSZEGOGÁS SZÜKSÉGES AZ EREDMÉNYES ISKOLAI OKTATÁS ELÉRÉSÉHEZ a cigánytanulók között is. De mi ezt nem követtük! És folytathatnám a sort.

A szegénységet és a tudást nem lehet elválasztani a műveltség kérdésétől.
Klebelsberg Kunó (kit ma olyan sokszor idéznek) azt mondta: Soha irodalomra és tudományra olyan szent feladat nem várt mint ma, nemzetünknek ebben a lelki válságában".
Lelki válság van ma is. Szegénység okozta válság. Média-túltengő válság. Értékek válsága.

Mi a teendőnk dányi lakosoknak, hogy Boldizsár is, testvére is, a hozzá hasonlók is emberi módon éljenek? -kérdeztem az előbb.

Mindenkit emberszámba kell vennünk. Leginkább azokra kell figyelnünk, akik vagy régebben velünk élő vagy mostanra kialakult bajoknak egzisztenciálisan is és morálisan is az áldozatai lettek. Akik kirekesztődnek, akiket kirekesztünk, akik ab ovo nehéz sorsba vannak, a szerzett sérülékenyek, az élet megbántottai, a versenyek lemaradói, betegek és bénák lelki sérültek.

Lássuk be végre, mi, akik olyan sokszor dicsekedünk a harmadik évezred ajándékával, hogy nem csak egyfajta gazdasági modell létezik, a globalizált, fékevesztett, az embert kizsákmányoló és az embert kiszolgáltatottá tevő modell, hanem működik egy olyan modell is, amelybe visszahelyezhetjük intelligencián működő szellemi képességünket, szolidaritáson növekvő empatikus képességeinket, lelki tényezőkön nyugvó szociális érzékenységünket. Befektetjük pénzünk híján, de annál is többet érő olyan nemzeti erőniket, mint az önbizalom, az önbecsülés, öntudat és minden más nemzeti géniusz.

A gondolkodó és tetterős ember élete legyen a mi életünk, mely kimozdítja lecövekelt helyéről Boldizsárt is, M-t is és mindenki mást, akiknek fátyolos tekintetük a szívtelenség börtönében zárva várja magatehetetlenül de mégis bízóan az őt segítő Kisjézus jövő karácsonyi eljövetelét. A Jézus-eljövetelt -bennünk és általunk.