Kétezerhuszonkettő karácsonyára

Szenteste közeledik. Sűrűsödik a levegő, halványulnak az alkonyati fények. Kigyulladnak a pici lámpák a házak előtt a falakon, fákon, kerítéseken és rövidesen a karácsonyfákon is. Köszönnek illedelmesen a szaloncukroknak a színes kis égők, a díszeknek is és mélyen beszippantják a fenyőágak leveleiből áradó illatokat, a gyanta édes-kesernyés illatát, földnek nehéz szagát és túlélő örömét.

Behúzódik mindenki a szobába. Karácsonyi dallamok kelnek szárnyra, gyermekek víg énekei, Jézus-váró feszültségbe zárt izgalom rózsás pírt fest az arcocskákra.

Évtizedekkel ezelőtt nálunk is nagyobb volt a zaj a mostaninál.
Leülök a papírdobozok mellé, ezek az én irattáraim és találomra kiveszek egy három oldalas kis írást.

1999 decemberéből való. December 19-én ugyanis a kultúrházban idős emberek jöttek össze, hogy együtt emlékezzünk szent karácsony ünnepére.

Emlékszem, nagy izgalomban voltam, mit mondjak én az édesapám, édesanyám korú időseknek? Mit merjek mondani, hogy elfogadják, jó volt itt együtt lenni. Ekkor már édesapám nyolc éve halott volt. Édesanyám pedig ebben az évben hagyott itt bennünket, életének kilencvennyolcadik évében.
Szomorú dátum mindkettő, de mégis megnyugtató minden ami az Isten rendelése szerint történik.

Vajon szégyenkezzek-e az akkor elmondottakon, vagy ma is időszerűek azok a gondolatok amit akkor mondtam.

Közzé teszem hát azzal a szándékkal, hogy az élőknek tanulságul, a megholtaknak megynyugvásul szolgáljon: az élet örök értékei mindig maradandó iránymutatások lesznek.

Íme az emlékbeszéd, mellyel minden kedves olvasómnak boldog és kegyelemteljes ünnepet kívánok.

Mit mondjon az ember akkor, amikor a világot szeretné megszólaltatni, és a világtól megkérdezni: vajon mi a legfontosabb a ma emberének, fogyasztani-e mértéket alig ismerve a felhalmozott javakat, vagy pedig építeni, mégpedig úgy, hogy benne lelkünk országát is építjük.

Mit mond ma számunkra az a megállapítás, hogy a harmadik évezred majd az informatika és a tudás évezrede lesz és a társadalom erre a közös emberi tudásra fog épülni.
Vajon mit mondunk akkor, ha szembe megy egymással a tudás és a nem tudás, és ebben a harcban a nemtudás fog érvényesülni. A nemtudás ami annyit jelent, hogy az életünkből kimarad a legfőbb igazság, az Isten lénye, elfogadása és követése, amit az önző emberi magánakvalóság fejez ki.

Ha így is lesz, mi nem fogunk kétségbeesni mert tudjuk, hogy erre az egyedüli, és hathatós válaszunk az lesz: elmenni mindig a tiszta forrásig.

Ezen a találkozáson együtt van velünk a múlt és a jelen. Ebben a sajátos együttlétben vígasztaló igazságunkat Jób könyvéből vett idézettel támaszthatjuk alá a következő szavak szerint: "az én nyelvem nem mond álnokságot, az én szavam nem szól csalárdságról".

Mindig lesz hát a körünkben, itt is máshol is keresztény és magyar, bár az uzsorások és harácsolók kettőzött erővel szedik tőlünk a vámot. Szépen mondja ezt a költő a maga szavaival, akár még ha nő is a káosz, hajszolt emberek imaként fogják rebegni, hogy a kolduló porból és sárból a magyar kilábol és gyújt a régi fényből új szövétneket.

Vissza a gyökerekhez! A régi forráshoz. Ez a mi jelszónk, ez a mi programunk.
Vissza a betlehemi jászolhoz, vissza a csillaghoz, a kopott városszéli istállóhoz, vissza az ősökhöz, a tisztákhoz! Vissza a fényhez! A gyermekkorunk fényes csillagához, kristályos hideg éjszakákhoz.

Olasz Ferenc egy kis zalai faluban született, Isten-áldott tehetségű művész aki segít feldolgozni gyermekkorunk élményeit, még a karácsonyra született élményeket is. Az Esztergomi Keresztény Múzeumban kiállított fényképei is a tiszta forráshoz vezetnek bennünket.
Hol van az a tiszta forrás, ami életünk zűr-zavaros összevisszaságát elrendezi, kisímítja idegeink vibráló ráncait és megnyitja sorsunk távlatait. A faluszéli ütött-kopott keresztfákról beszélnek képei, ami az életet a halálig tartó út végéig kisérik.

Megjelenik előttünk is a kereszt minden bizonnyal. Nem jelkép gyanánt, de jelként, mint felkiáltó jel az út szélén áll, sorsunk összes bajával, de reményeivel is.

Hordozzuk életünk keresztjét születésünktől fogva ezidáig ami éppen úgy volt teher mint életszentség, úgy volt emberi mint amennyire lehetett jézusi. Vagyis mulandó, halandó és megváltó.

A kereszt nem csak a feltámadás előestéje hanem maga az öröklét igérete, a jászoltól egészen a sírig.

Életünk legnagyobb ajándéka az, hogy paraszti társadalomba születtünk. Nem álnok és hazug muzsikák között, hanem barázdált arcú nevetések, erős kézszorítások és makacs hitek közepette jöttünk a világra.

A szem a lélek tükre. Így mondja a Biblia is.
Bennünket tiszta tekintetek kisértek útra, bölcsőbe vagy a hadak mentére, templomba és iskolába. Könnyű tekintetű vidám szemek fogadtak, biztató és elfogadó jóság sugárzott bennük. Száraz szemek beteges kínok között, vagy könnyes szemek voltak, sós ízű vagy nevetős kedvű, egyre ment. Édesanyánk könnyei voltak ezek.

Elfogytak a könnyek a világból. Elfogyott a tekintet is. Napszemüvegek takarják vagy mélyen a szembe húzott sildes sapkák, zord tekintetű bakó-nézésű kapucniszemek, névtelen szemek. A világ szemei szégyenlősen elfordulnak tőlünk. Mert nem tisztán csillogó szemek!

Azért jöttünk itt össze, hogy lássuk még egyszer ezeket a szemeket. Vagy felidézzük mint álomhajón távozó csillagokat.
Él még itt az ősi erő, áll még a jászol, szívünkön dobol az üzenet.

A mai társadalom eltakarja az arcát, eltakarja a szemeit az emberek elől. Sötét üveggel, szemellenzővel, hóhér-névtelenséggel. Leplezi bűneit.

Az itt lévő emberek akik ebben a terembe mostanra egybegyűltek a Kisded köszöntésére, lehetnének Olasz Ferenc fotóinak alanyai és okulásul a világ példaképei.
Olasz Ferenc képei ezerráncú idős asszonyok és parasztbácsikák, akiknek szemeiből árad a szeretet. Árad a jóság, a megbékélés. Árad az öröm, karácsony szent öröme csillog bennük.
Fénylő tisztesség és tisztaság, szegények szenvedésének ős-bűntudata, mea culpa melldöngető bűnbánata, Isten fennségének és jóságának evilági igérete.
A mi erőnk erősségünk, a mi várunk és templomunk, istenringatású szolgálat, nyájmeleg közösség, befelé síró megbocsátás és elengedés.

Azért hívtuk várakozásteli szeretettel mindnyájukat, hogy életünk kitörölhetetlen élményeit még egy utolsó látással talán, megerősítsük.
Hogy megköszönjük az értünk elmondott imákat, hálát vagy könyörgést, élő szóval vagy némán zárt ajakkal, forró ölelésssel.

Közeledik Karácsony szent ünnepe.

Vigyázó szemeket kérünk a Kisded Jézustól. Anyai öleket, atyai intelmeket, mennybelátó szemeket, örök világosságokat. Angyalszárnyon érkező tekintetet, hasznosuló tálentum-reményt.

Nem csak kérünk, de elszámolunk is egyben. Kérem döntsék el, hogy jóra fordítottuk e az életünk irányát. Elfogadják-e a gyarapodó tálentumot vagy érdemtelenek lettünk rá? Éltünk-e bizalmunkkal vagy inkább bizalmatlanságot, bizonytalanságot keltünk magunk körül? Működött-e bennünk a megértő vagy megtartó szeretet.

Karácsonyt várni, angyali üdvözlet igéretében élni a legnagyobb remény itt a földön.
Megmondjuk, hogy örömet akarunk okozni önöknek. És mindenkinek. Szolgálatot de nem szolgaiságot, erőt felmutatni de nem erőlködést, látszat helyett a vera iconát a valódi képet.

Egy kis Dunántúli faluban még ma is mondják ezt az imádságot, és ezzel kívánok mindenkinek Áldott Ünnepeket:

Kérjük a születendő Kisjézust Karácsony meghitt és örök éjjelén!

- adjad nekem, hogy rövid életem minden napja nekem drága és nevezetes legyen

- adj kedvet, bátorságot és erőt, hogy minden nap valami hasznosat és jót cselekedjek

- add, hogy el ne vesszen örökségemből egyetlen nap sem

- távoztasd tőlem a hiúságot és az ártalmas fényűzést, a mérges hízelkedést, a megvetendő zsugoriságot, és a mindennemű igazságtalanságot

-adj reménységet és alázatosságot

-adj békét Uram.