Mancika halálára

A települési közösségek, de leginkább a falusi közösség látszólag nem több mint embertömeg. A matematika azt mondja erre, hogy halmaz. Néhány száz vagy néhány ezer ember egymás mellett szigorú rendben, utcákra osztott, terek által szabdalt térben, kétirányú kiterjedésben, igényszerinti díszítő elemekkel szépítve, intézmények adta kényelemben, kisebb vagy nagyobb dombon a falu, a település templomával.

Így írja majd le néhány ezer év múlva a régész a megtalált leletek után kialakított konstrukciót.
Akár a mi falunk képét is.

Mi ennél többet, sokkal többet tudunk.Mi tudjuk, hogy az emberek, akik ezen a településen éltek nem halmazt alkottak csupán, hanem közösséget, emberi közösséget is. Mindaddig zárt egységben, amíg a legújabb kori történelem nem termelt ki magából egy sajátos vonzást, a mobilitásban, mozgásban kifejezhető vándorlást. Emberek költöztek el, emberek jöttek a helyükbe.

A nagycsalád, amely ennek a "halmaznak" a működési (funkcionális) egysége volt szintén rétegződött mint ahogyan a "halmaz" is rétegződött, ronda szóval mondva, stratifikálódott. Vér szerint, tudás szerint, képesség és feladat szerint. Például.

A nagycsaládnak -konkrét esetről szólok- a múlt század első évtizedeiben a centruma a legidősebb emberpár volt. Férj és feleség, melyet én mint utód, e történelembe süppedt szerkezet (struktúra) tagja részben és jobbára hallomásból ismerek, de személyes élményeim is vannak róla.

A központ bátyura volt és annak felesége, akit ángyimamának hívtunk.
Három, egycsaládban élő fiú testvér legidősebb tagja volt bátyura. A fiatalabb testvérek feleségei úgy szólították őt (vagyis bátyurát), hogy "idősbikuram". Ángyimama a férjének öccseit "kisebbikuram"-nak mondta. Ha ezt nem magyarázom el, mármint a megszólítást, akkor is rájövünk a dolog nyitjára és pillanatfelvétel gyanánt, látjuk a nagycsalád szerkezeti hálójának a magját és a tartópilléreket.

A modernizálódott világ teljesen szétszedte a nagycsalád modelljét.
Már én is ennek egyik ágaként szerepelek. De még mindig olyan családmodellben ahol a nagyszülők együtt éltek, élhettek az unokával. Unokákkal.

Mancika e nagycsaládnak a másik hajtásán született, de a fának, a kor- és nemzetség fájának ugyanazon pozíciójában voltunk, magyarán szólva másodunokatestvérek.

Óvodáskorú voltam (nem óvodás, mert nem volt akkor óvoda, hiszen mint fentebb is írtam, a nagyszülők szeretetteljes kebelén éltünk mindannyian) amikor a felső tagozatot is kijárta Mancika. Kitűnő eredménnyel abszolválta az általános iskolát, olyan tanároknak, tanítóknak a szellemisége és hivatástudata alatt akik még szellemi örökségként viselhették magukon a Klebelsberg-féle magyarságismeret és nemzettudat élő érzelmeit, holott már nem is csak a kertek alatt sunyítva osont a baloldalnak hívott de valójában a fasiszta jobboldaliságot is meghaladó, ravasz és vérszomjas eszme, téveszme és eszmetöredék, hanem kézzel foghatóan tört az emberekre, melyet minden iskolás testközelben érzékelhetett akkor. Akkor már! És utána még egy ideig.

Mancika annak a nagy családnak (melyről szóltam) az utolsó olyan képviselője volt aki még egyben tudta tartani a megtartó szellemiséget és féltve őrzött büszkeséget. A megtartó szellemiség alatt a rokoni szálak élő és éleszthető melengető, símogató intellektusát értem, annak az embernek kimondatlanul is viselt felelőseként élve, aki méltóvá vált arra, hogy mindannyiunk szeretetét bírva első lehessen közöttünk.

Büszkék voltunk, hogy hozzá tartoztunk. Hogy megszólíthassuk, hogy szeretetünk jeleként megérinthessük, várva várt pillanat volt az nekünk.

Amikor beteg lett lánya is fia is és annak családjuk szívesen tudta volna fizikailag is maga mellett. Szívesen és örömmel adtak volna helyet az otthonukban neki. Mindenki elfogadta, hogy a több mint nyolc évtizedet megélt nemes fát bármely jó föld is legyen az, már nem tudja éltetni.

Mancika átment a társadalmi mobilizáció azon folyamatán, amikor az embert életében nem egy, de több lépcső is emeli egyre és egyre magasabbra. Iskoláit bevégezve, nem egyet de többet is magáénak mondva gazdasági területen dolgozott.
Lírai alkat volt, tehetséges és szorgalmas melyek mind-mind alkalmassá tették őt arra, hogy több legyen, híresebb legyen mint a nagycsalád bármely hajtott ágán született sarja. Nem volt elégedetlen ennek ellenére az életével. Felnőttemberként is példamutató szülő tisztelő volt, édesapját rajongva szeretve.

A szeretete tág volt, sok ember elfért benne.

Hiányzik kedves mosolya, őszinte érdeklődése a másik ember munkája iránt.
Gyermekkorom ma is lélekben hallható élménye a dányi Mária-lányok szép és tiszta éneke.

Fogadjon a Szűzanya téged Mancika az ő trónja mellett álló dányi szolgálónak és ha már a földön nem, de az égi hazában legyél továbbra is ennek a nagy családnak pártfogója, patrónusa, szószólója. És szülőfaludnak is jó követe. Családodnak pedig mindig jelen lévő őrangyala.