Októberi szemlélődés avagy imádság október évadán

Gyermekkorom (sőt ifjú éveim első felének) októberi dallamai szétfutnak bensőmben és az idegek útján betöltik egész lényemet. Mind a hetvenhét esztendőt megzenésítik és megszépítik. Visszamenőleg is és talán még előre mutatóan is.

Az októberi litániák fiatal éveim mindennapjainak állandó programjai voltak -ha szabad így jellemeznem azokat az elfelejthetetlen estéket- mert ezek többek voltak mint programok. Maga az élet volt összesűrítve egy órácskában. Nem csak emlékké lett de örök jelenlétté is vált.

Most ismét október van és vissza-visszajönnek azok az esték amelyek meghatározó erővel bírtak az életemben. Igaz, más körülmények között jelentkeztek be nálam, és nem az eleven formájában, de így is nagyon szépek.

Kevesen vagyunk a templomban. Ritkán ugyan orgona is szól és ilyenkor kigyulladnak a fények az oltár előtt is, de zömében csak mi vagyunk kevesen együtt e megható környezetben, a templomban.
Nem nézem én ezt. Nem tartom számon ki van itt vagy kinek kellene még itt lenni. Becsukott szemmel látok mindent.
Mindent,ami korunk októberének ma is fontos elemét képezi.

Emberek vannak körülöttem, élő személyek, elmélyülten imádkozó dányiak. Emberek vannak bennem, emberek szellemiségei, emlékei, a történelem őrzői és hősei, mindennapok dányi emberei akik látható és érezhető módon betöltik a templom teljes légterét. Lelkemnek minden zugát is, így élővé lesz az ami holt, jelen idejűvé ami volt és jövő idejűvé ami halhatatlan.

Nem tudom ki hogyan tölti el azokat a perceket a templomban ami megadatik annak szabad idejében, tudniillik akkor amikor még a közös imádkozás el nem kezdődik.

Mellettem, az asszonyok padsoraiban (a Mária oltár előtti padsorokba régen csak asszonyok ültek) kedves emlék, elődeimnek egyike van jelen. Szellemében, keresztény küldetésében. Érzem a sugallatát. Őrzöm apai nagymamám ízes történeteit az édesapjáról Andrásról, az én dédapámról, annak apjáról Mátyásról és elevenné lesz hitemnek őrzése az elődök adakozó szellemében. Ezt a padot készíttette Tóth Mátyás.

Régen az áldoztató rács elé sorakoztunk várva a Szentostya vételére. Látom amint állok a jobb oldalán a templomnak, a Jézusszíve oltár mellett és akaratlanul is olvasom jobbra tekintve anyai dédnagyapám nevét, aki testvérével együtt ezt az oltárt ajándékozta az alig egy esztendős templomnak még 1910-ben. Nagy János és Nagy István ajándéka.
Kedves kis történet jut eszembe róla. Az én dédnagyapámról. Nagyapám mesélte, hogy a plébánosnak járó tűzifát szállította az erdőről a parókiára. A plébános úr kedvesen fogadta és a jótevőt, a fuvarost, dédnagyapámat megkínálta egy kupica pálinkával. Fel is hajtotta azt gyors mozdulattal de a következő pillanatban arcára fagyott a mosoly. A plébános ugyanis a pálinka után illő, darab szalonnát kínált gyors falatozásra. De plébános Úr! Fakadt ki János gazda -péntek van! A bölcs lelkiatya szelíd mosollyal a szája szegletében, nyugtatta a (talán) túlbuzgó katolikus embert és így válaszolt: Nagy János! A pénteket nem esszük meg!
Ki volt ez a plébános? Dr Rovnyán János tudós lelkiatya aki 1908 és 1918 között volt Dány plébánosa, vagy inkább a dányiakra egyik legnagyobb hatást gyakorló pap, Mihalyik Ignác (1873 - 1908), azt nem tudom, de érzem azt a mély és tiszteletteljes kapcsolatot ami kialakult a pap és az ő népe között.
Mihalyik plébános úr ajándékozta a templomnak azt a kis oltárt, amelyet most is láthatunk a Szent Sír fölötti térben.

A dányi ember számára a saját temploma a legfontosabb zarándukút. Nincs több élmény a világon és személyes impulzus annál mint amit saját templomában érez az ember. A templomban "levés" nem egyszerűen fizikai tartózkodás. És ez elsősorban természetesen a szentmisén való részvételre vonatkozik mert itt történik meg az ember számára a legfontosabb, életére (és halálára), mind az e világi életre mind a halálon túli életre kiható áldozat, annak emléke és valóságos jelenléte, de ezzel együtt maga a tér, a templom valóságos jelenléte a szellemi-lelki értékek hordozója is, a mindennapokra felkészítő üzenet.
Nem is értem sokszor, hogy miért lehet a templomot -akár mint képet vagy látképet- mindig és minden helyzetre felhasználni, (citálni) mert a templom nekünk nem tárgy vagy látvány hanem elsősorban személyiségünk része. Ezt pedig védeni kell, miként védjük saját magánvalónkat is.

A templomba lépve nincs "üres járat". Nem várjuk a bekövetkező liturgikus eseményt passzívan, vagy akár csak a közös imádság kezdetét, hanem készülünk is rá. Talán éppen azzal, hogy szemügyre vesszük a láthatókat (és a nem láthatókat).

Van mit nézni és látni! Akár így, akár úgy.

Tudni talán, hogy miért, de én mostanában az apszisnál, a szentélybe való belépésnél elénk táruló képet nézem. Ez a kép az un. Hegyi beszédet ábrázolja, ahogyan ezt Csiby művész úr láttatni akarta velünk.
Maga a kompozíció is érdekes a maga szimmetriájával. Középen az Úr, a Mester, körülötte a hallgatóság. Az Úr mindennek a non plusz ultrája. Felette nincs más. Nem is lehet. Jobbról a kettős kereszt, ennek tükörképe szinte az Árpád-sávos pajzs. Jobbról is idézet a Szentírásból, balról is ugyanígy.

Jobbról négy alakos kép, balról is ugyanennyi.

Ezt nézegetem. Az alakos képeket. Új és részben meglepő, részben eddig is tudott információhoz jutok.

A jobb oldali négy alakos festményen két egyforma ember. Jól látszik a vonásokból, hogy testvérek. Vagy ha nem is testvérek, de ugyanazon kor megjelenítői. Az események hordozói.

Az egyik ember Benedek. Ennek az embernek a gyógyulása történt Szent Margit sírjánál 1272-ben. Ettől az évtől származtatjuk a (tudott) történelmünket. Dány történetét.

És ki a másik ember, aki Benedek mellett áll?
Az írás a festett kép mellett megmondja, felel a mi kérdésünkre.
A másik ember PÁl. Az évszám mellette 1275.

Érdekes történet amiről keveset beszélünk. Mert Benedek gyógyulása az igen! 1272, a községünk írásban megjelent valóságos bizonyítéka.

A latin nyelvű szöveg Szent Margit legendájában, amelyet idéztünk a 750-es évforduló szobor avató ünnepségén így folytatódik:
"villa Da Dioecesis Vaciensis nomine Paulus".
Vagyis két dányi ember gyógyult meg Szent Margit koporsójánál. Az egyik a sokszor idézett Benedek és most látjuk a festményen, hogy Pál is, de három évvel később, 1275-ben. Mert villa Da, ugyanaz mint villa Dandy, csak genitivus (birtokos eset) formában.

A rózsafűzér októbere most is nagy élmény számunkra.
Ezt -ha lehet- még tovább fokozza a békéért való imádkozás.

Az énekek pedig amelyek két "titok" között elhangzanak, a régi Szent Család járás karácsonyi hangulatát hozza vissza nekem.

És van-e felemelőbb annál mint amit az ember karácsony előtt érez!!