Elfeledőben?

Kedves dányi emberek! Barátaim, félig azok vagy egyáltalán nem azok.

Mindegy! Van egy közös dolgunk, ami összeköt bennünket. Minden dányit, minden magyart. Hogy mi ez?
Mondhatnám, hogy az oktatás. (Ma az oktatás, az iskola napja van, október ötödikén.) Ez is igaz lenne. Mondhatnám, hogy a közös hely ahol lakunk. Ezt sem cáfolhatjuk.

Én mégsem erre, hanem egy történelmi (gyászos) napra gondolok, annak előestéjén.
Mert holnap, október hatodikán, a Romániához csatolt Aradon szomorúak a magyar emberek. Szomorúak!. Sírnak is talán. Mert én is sírok. Lehet, hogy senki sem látja a könnyemet. Lehet, mert befelé is lehet sírni. Befelé, a szív felé, a lélek felé. Vagy talán a maga a szív könnyezik ilyenkor.

1849 október hatodika! Elveszített magyar forradalom és szabadságharcnak a reform kori reményeket egy időre befagyasztó végnapja.

Bitófán a magyar. Vécsey is, Török Ignác is. De magyar földön osztrák bitófán a szerb is. A nagy szakállú bátor hős Damjanich János. (Vigyázzon a szakállamra fiam! mondja a hóhér legénynek, míg nyakába teszik a kötelet, vigyázzon a szakállamra, mert arra kényes vagyok.) Humora is van az utolsó órában, mert szépen, magasztosan meghalni csak az igaz emberek tudnak.
Pöltenberg Ernő, magyarrá lett osztrák. Vagyis a szabadság fia.

Ők, ott Aradon tizenhárman, a magyar szabadságért kiontott vérű hősöket siratja minden jó érzésű magyar ember. Ha máskor nem akkor október hatodikán.

Minden nemzetnek van kincse. Ezek a kincsek nem aranyból vannak és nem is valutából. Euróból vagy dollárból. Ezeket a kincseket nem érheti infláció. Ezek nem az IMF szennyes kincsei, hanem a magyar könnyekből született hősi emlékek. Az igazak, amelyekért szabad és lehet élni!
Pénz nélkül lehet élni.
Valuta nélkül is lehet nevetni. Szerelem nélkül lehet sírni.
De igazán kifosztottá lenni csak a nemzeti érzelmek elfeledése után lehet.

Két társammal átautóztunk Tápióbicskén a mai napon. Gyertek, mutatok nektek valamit, míg egy kicsi utcába le nem térek, és megállok a kis akácos sarkán.

Leveszem a kalapomat, óvatosan lépkedek az őszi avaron. Krizantém illatú ez a hely. Krizantém halottaknak kijáró megemlékezés virága.

Kis vaskerítés, benne vaskereszt. Régi írásmóddal felrótt betűket sillabizálunk, nehezen olvashatóan.

Ezen a helyen temették el a tápióbicskei csatában meghalt katonákat. Magyarokat is, osztrákokat is. Itt vívta halálos párbaját Baradlay Richárd magyar huszár százados Palvicz Ottó osztrák őrnaggyal, -miként ezt Jókai oly könnyfakasztó módon leírta a Kőszívű ember fiai című regényében, hogy most is fátyolos lesz tőle a tekintet.

Aki a múltját, történelmét elfeledi, az áruba bocsátja a magyarságát is. Aki könnyed mozdulattal teszi magát túl a történelmünk gyászos kimenetelében is fényesen ragyogó napjain, az szívében már nem magyar.
Az a tanár, szülő, vagy bármely közösség aki (ami) a magyar katonák sírján nem együttérzést és örök hűséget gyászol, az elveszíti anyanyelvét is.

Könnyű barátaim dobálózni nemzeti jelképekkel, szólamokkal. De nehéz ébren tartani a hazával szembeni hűséget. Hűséget és igazságot.

Az a kérdés, hogy Te melyik utat választod?
Ma melyiket választottad? Holnap kire esik a választásod?

Felnőni magasra! Felnőni magasztos történelmünkhöz.
Felnőni Aradhoz!

Ez kell, hogy legyen a mai programunk.

Föl, föl vitézek a csatára! A szent szabadság oltalmára. Édes hazánkért hősi vérünk, ontjuk, hullajtjuk nagy bátran míg élünk!

Utóirat. És ha valaki azzal vádol engem most, hogy régi poros papírokat veszek elő, barokkos túltengéssel frázisokat írok, -nos ezektől bocsánatot kérek. De figyelmeztetem őket arra, igazi emberséget csak mély és tartós honszeretettel szerezhetünk magunknak.
Szükséged lesz erre neked ha ma nem, akkor holnap. Ha élni akarsz!