Üzenet a Szőlőhegyről. A gunyhó

A szőlőtermesztésnek, szőlő- és borkultúrának vagy éppen a szőlőhegy-barátságnak egyik legfontosabb kelléke a gunyhó.
A mi vidékünkön, a dányi határban is építettek gunyhót az emberek, ideiglenesen, szalmából és innét-onnét összeszedett bot fából a dinnyeérés idején. Nem élte meg az őszt, a dinnyeszezon után lebontották. A dinnyecsősznek volt ez lakhelye ahol álomra hajtotta a fejét.

A szőlőhegyi gunyhó nem ilyen volt. Ez egy valóságos kis ház, ugyanolyan technikával, technológiával épült mint ahogyan a családi házak épültek. Vastag, földből épült falak, (sárfal, döngölt fal, vályog stb), faanyaga masszív, tető időtálló, héjazat általában nád vagy hosszú szálú szalma. Zsúpfedeles.
A beosztása egyszerű volt és célszerű. Az épület elején esőbeálló (társalkodásra, poharazgatásra, vendégfogadásra) majd következett a tároló helység amelyben a szőlő megműveléséhez és a bor készítéséhez alkalmas eszközöket tároltak. A szőlő munkák eszközei, a kapa, saraboló, nyitó kapa, háti permetező gép, kacor kés, szőlő daráló, prés a sajtolás (sutuláshoz), szedő edények, kádak, javításra váró hordók és egy kisebb fajta szekrény a poharaknak, evőeszközöknek, tisztálkodás eszközeinek és igény szerint más is, amit a szőlősgazda szükségesnek tartott.
A bejárati ajtó vastag tölgyfából készült. Nehezen nyíló vagyis inkább méltóságosan mint aki tudja, hogy aki ezen áthalad, az valójában szentélybe lép. Kiemelkedő tartozéka volt a zár. És általában az ajtó vasalása is. Súlyos kincsekre vigyáztak. Itt maradt híres, baráti lábnyomokat őriztek, a szó tiszta becsületét, régi nóták dallamait, erős marokba szorított kézfogásokat, mámoros vallomásokat, letűnt idők emlékeit. Barátságot.

A pincekulcs maga a fogalom. Méretes teste, finoman megmunkált vonalai ellensúlyozzák a vas ridegségét. Kecsesen hajlított feje dacol a világ kihívásaival. A tolla hullámos szépség, lágy redő, mint a rómaiaknak a tóga beborítja a dolgos marok teljes felszínét, belesímul, kacérkodik, test-meleg érzelmet keltő. Csak a gazda foghatja meg, vagy engedélyével az egyik fiúgyermek. Asszonykéz nem érheti. Titkos helyen van, mint a család pénze, őrzött vagyona. A gunyhóban kiemelt helyen, az ajtó félfába vert szegen nyugszik. Békésen figyel. Mert ezt "ö" önálló feladatként vállalta plusz szolgáltatás a gazdának. El is mondja hazafelé amit látott, hallott. Még annál többet is, De legyen ez kettőjük titka. A kulcsé és a gazdáé.

Az épület folytatás elhagyja a világot. A föld mélyébe siet. Ez a pince. Kétféle pince van. Az egyik a fúrt, a másik az ásott. Ezen utóbbira azt mondják, hogy ha bor nincs benne akkor csak egy gödör. Veretes minősítés, különbségtétel két tárgy között, amelyek közül az egyik a szőlő méltóságát és tisztaságát őrzi, a másik pedig csak a mámort.

A fúrt pincébe megtestesül mindaz amit őrizhet az ember ebből a világból. Minden lényeges dolog. Szépség, esztétikum, használhatóság, örökkévalóság.
A pince fúrását csak avatott ember végezheti. Nem is tudná ezt más. Minden dolognak a lényege az egyszerűség. A világ azért érthetetlen mert az ember azt bonyolulttá teszi. A bonyolultságban elfojtott vágy van, szorongás, kiúttalanság és lelki zavar.
A pince -mondom- nem bonyolult. De nem is naívan vagy tudatlanul egyszerű. Megköveteli a kéz ügyességét, az elme kitárulkozását. Magyarán szólva a víziót. Az előre látást. A láthatatlannak az észbe való felkapaszkodását. Előre látni és tudni mit akar az ember. A pincét fúrással készítő mester.

Nem tanítják sehol, semmiféle iskolában ezt a szakmát. Mert taníthatatlan. Az iskolában csak azt tanulja az ember, amit gyorsan el kell felejteni mihelyt az iskola kapuját elhagyja.
Az élet másképpen tanít. Az élet emberi sejtekben, idegsejtekben őrzött kultúrát tanít. Aztán ez a tudás is elvándorol, örökítő génekben utazik tovább, nemzedékről nemzedékre. Ez már nem emberek által kiválasztott kultúranyag, tananyag, amelyeket senki sem tudja miért emeltek ki a világ összefüggéseiből tudós tanerők, hanem letisztult, szennyeződéseitől megmenekült világteremtő képesség. Ez tartja fönn az emberiséget. Nem a fegyverek és főleg nem a politikusok. A tiszta, egyszerű paraszti elme kell a pince fúrásához. Ezt egy kétbalkezes, pincét soha nem látott politikus nem értheti meg. Nem is tudja. Nem is képes úgy összefogni az embereket, ahogyan a pince összegyűjti a szőlő- és borkultúrába öltözött híveit.

Milyen érdekes a világ. Milyen változatos formában jelennek meg a legfontosabb szerszámok. Azok amelyekkel a világ épül. Amelyek az embereknek örökölt sajátja nem pedig rájuk erőltetett maszlag.

Láttál már kedves barátom kenyérdagasztó teknő fölé hajoló gazdasszonyt? Mert ha láttál akkor könnyű dolgom lesz, míg a részleteket elbeszélem. A pincefúrás részleteit.
Ha nem láttál, mert annyira fiatal vagy, hogy "az" a kor már nem a te időd, (értsd alatta kultúrád, érdeklődésed, ismereted stb), akkor is megérted. Mert -mondom- ez nem bonyolult mint pl nyomtatott áramkör vagy az Enter a számítógépen. Azt is "csak" nyomni kell.

A kenyeret dagasztó asszony, mikor már bevetette a tésztát, vagyis a fehér vászonnal kibélelt kenyeres szakajtóba tette, hogy keljen meg, míg rőzsével felhevített kemencébe nem rakja, fogja a falusi kovács által készített, előzőleg felhevített, majd üllőn kalapáccsal megformált kaparót, egy éles, erős, kézre álló szerszámot és a dagasztó teknő oldaláról szép komótosan, fölülről lefelé tartó mozdulattal eltávolítja, a ráragadt kenyértésztát. A eknő aljában ez összegyűjti, cipót formál belőle és a szakajtk mellé rakja. Ezt szeretik agyermekek miután szép pirosra sült a héja és tejföllel megkenve, vagy a cserépfazékból vett tavalyi szilvalekvárt rátéve, jóízűen, friss fogakkal elropogtatják. (Ettől leszel szép piros, lelkem, mondja a kisunokájának a kenyeret sütő nagymama.)

A kenyeret sütő gazdasszony kaparójához hasonló szerszámot vesz a kezébe a pincét fúró ember. Örök emlékeket idéző, egészen a mennyekig érő dolgok hasonló szerszámokkal készülnek. A kenyér is, a bort tároló pince is.

Ahogyan, amilyen mozdulattal a kenyeret sütő gazdasszony lekaparja a teknő széléről az odaragadt tésztát, úgy kaparja le kézbe símuló eszközével a földet a készülő pince faláról, azt hittel végző ember.

És ez a mozdulat a végtelenségig tart. Vagyis addig, míg el nem készül a fúrt pince. Ez nem munka. Ez alkotás! Az izom ereje, az ész diadala, a lélek embereket egyesítő ereje mind itt van előttünk az elkészült pince képében.

A borral telt pohár se lesz érintetlen.
Tekintsünk be a pincébe. Mit látunk!

Szépen, sima felületet képező falat az oldal részen. Bolthajtást felül, amely még a pincén áthaladó út terheit is kibírja. Akár ha hernyótalpas gép is legyen az. A padozat föld, kissé megdöngölve. A pincébe vezető gádor hosszú, legalább húsz méteres. Vagy még több. Lépcső nem vezet le bennünket hanem egyenletesen (és ez fontos) mélyülő út végén érinti talpunk az épület legfontosabb termét. A pince testét.
A hordóknak két oldalt lesz helye, melyeket ászok fára tesznek, hogy közvetlenül ne érintkezzen a földneves aljzattal. Mélyen vagyunk a föld alatt. A pince hőmérséklete télen is, nyáron is közel azonos. A tizenhét fokot nem haladja meg. Ez kell a jó érlelődő bornak.
A falakat majd idővel nemes penész is fedheti. A szürke penészgyepeket a gondos gazda rendre eltávolítja.

És jöhet a szüret. A bor készítése.

Én ugyan kedves barátom, nagy szomorúságomra nem ilyen pince tulajdonosa vagyok, de azért olyané amelyik nem gödör.

Térj be hozzám, ha arra jársz. Elmondok még néhány titkot amelyet a Szőlőhegy rejt magában és megiszunk a világ és a magunk egészségére egy pohár bort is.