Üzenet a Szőlőhegyről. Szüret előtt.

Ez a szeptemberi nyár nagyon jó lenne, örülhetnénk neki, sugárzó napfény, aszfaltot olvasztó meleg. De sajnos ilyen volt a nyár is. Csapadék nélkül, ráadásul.
Nem kellett védekezni -vagy alig kellett- a peronoszpóra ellen. Ez a szőlőt megtámadó gomba (nem tévesztettem el, nem kell helyesbítenem), nagyon sok bosszúságot okoz a szőlőtermelő embernek, csapadékos, fülledt nyarak idején. A száraz meleg inkább a lisztharmatnak kedvez, de ez a szárazság már "neki" is sok volt. Lehet talán még botritisz a hosszú tenyészidejű szőlőkben, a hárslevelűben, olaszrizlingben. Ha ködös, hűvös esős ősz lesz.

Nem kellett sok pénzt kiadni a szőlő betegségei ellen való védekezéshez, bár nagyon drágák lettek a vegyszerek. Nagyon, nagyon drágák. Mint minden más, amit a boltokban kell venni. Kenyér, tej, húsféle olaj és a többi. Cukrot pedig egyenesen nem hogy arany-áron adják, de egyenesen hiánycikk. (Micsoda cukorrépa hegyeket láttam Nagyhegyes és Szoboszló között ezelőtt néhány évvel, évtizeddel, amikor még békésen sétálhattam az úton, figyelve a fáklya-lángokat, mint őrtornyokat amelyekben a felesleges gázt égették el.) Tárolók lettek a föld alatti valamikori gázkészlet helyén maradt üregek.

Szomorú végigmenni a forró homokon, jobbra is balra is panaszkodó szőlőtőkék mellett. Nem néma ez a táj. Nagyon is beszédes. Amikor jó kedve van a szőlőnek, zöld színbe borulva örvend a levele. Bújnak ki, (vagy éppen bújnak meg) a telt szemű szőlőfürtök a levelek mögött. Ki-ki kandikálnak, lesik ki megy arrafelé. És a járó-kelő szüret előtt a szőlőben gyönyörködő embernek halkan súgnak valamit. Hol ezt, hol azt. Csábítóak, szemrevalóak, szépségesek mint ereje teljében lévő fiatal asszonyok. Gömbölyded mosolygásuk megfogják az embert. Vissza-vissza tekint a sóvárgó pillantás, már érzi szájában a gyönyörűséget okozó nedvet. Az aromát. A bukét. A karcsú borospohár hívogató sugallatát, angyalok nyelvén megszólaló üzenetet. Randevúra hívnak ősznek ezen a kivételesen emelkedett hangú idején a megszentelt helyek. Borospincék lágy öle vár bennünket. Szépen elsepert grádics, lekuporodó, egymáshoz hajló barátság. Mosoly, félénk nevetés, csillogó szemek. Köszöntünk téged, óh szüretnek áldott ideje.

Most egy kissé alábbhagy a hangulatunk. Belénk költözött a félelem, az idegenkedés, elidegenedés, sárga szemű, pusztító félelem. Félelem a mától, a holnaptól, a bizonytalan jövőtől.
Ez tükröződik vissza a szőlő levelekről is. Rozsdasárga magány, összegyűrődött valóság. Poros levelek száraz pillantásokat vetve, esedező könyörgéssel, imába rejtett sóhajjal, egy új és rövidesen bekövetkező áldott pillanatot várva, szeretnének már jól megfürödni. Áldott esőben, langy melegben, fényesen szárítkozó üdén rájuk köszöntő megújulásban.
Egy új életben. Barátságosban. Megosztottság nélküliben. Hazugságnélküliben. Beváltatlan igéret nélküliben.

A szőlőlevél távoli idők üzenetét súgja felénk. Megtisztított szőlőtőkékről. Egyedüli szőlőtőről és engedelmes, szent szavakban és csodálatos tettekben bízó, szőlővesszőkről.
Igazságos szőlősgazda minden embert egyformán szerető bölcsességéről, idők felett álló örökkévalóságáról.
És arról, hogy a bor is megváltozott. Átváltozott. Konszekrálódott. Megszentelődött. Enberiséget megváltó tetteket zengett, örök életet igért. Csodálatosan szép hangulatot teremtett bennünk.

Zörögnek a mustos kádak, halkan puffannak a szőlőfürtök a szüretelő edényekben. Aranysárga must cseppen, méhecskék döngicsélnek körülötte. Élet! Élet! Az élet nem áll meg! Az élet a szőlőfürtökbe rejtett csoda, kirepült közénk. Nem hagyja, hogy búskomorak legyünk.

Távolról ének hangja száll felénk. Jó kedve van Jánosnak is, Józsinak is. A szomszédoknak is.
Nóta van a Szőlőhegyen!

A nóta is úgy keletkezik mint az élet. Teremtett valóság ez is, a szív szép és tündöklő bája.

Legyen hát szüret előtt virágos, -de mértéktartó- jókedvünk.