Utolsóként

Fehér párnák, ágyneműk koszorúzta kórházi vaságy egyikén feküdt az ötöske. A 301-es szobában. Nem volt neve. Beteg volt. Kórházi kezelésre szoruló beteg. A nővérke így szólította: "na, ötöske hogy aludtunk".
Az ötöske értette a kérdést. Tudta, neki szólt, tehát illendően válaszolt. Nagyon jól aludtam kedves nővér, köszönhetően az esti gyógyszernek. Az altatónak.

Az ötöskének persze volt neve is, mint minden kórházi betegnek. Az új nevet a kórteremben lévő ágy száma adta mindenkinek. Egyszerű volt ez és primitív.

Mi úgy tudjuk, hogy a kórházi kezelésre szoruló beteg nem volt más, mint a faluszerte jól ismert (és becsült) András bácsi.

Hetven éves sem volt, amikor az ötös ágy használója, szinte egyik percről a másikra, vagyis egy pillanat alatt lélekben átköltözött a mennyországba.
Nem félt ettől a pillanattól. Nem félt a haláltól mert nem volt miért tartania az elszámolástól. Őszinte tisztességgel áll az Örök Bíró elé. Mint tette ezt életének különböző, a számonkéréseket firtató szakaszában.
Mondta is lányának az utolsó látogatásakor: meg kell barátkozni a halál gondolatával. Ezt nem úgy mondta, mint aki részvétet vagy sajnálkozást akar kelteni a látogatójában, hanem úgy, mint amikor azt mondja az ember, nagyon jó volt az ebéd, különösen is jó a reggeli füstölt szalonna.
Csak a szükséglet mondja meg, mikor melyik következik. A halál-e vagy a füstölt szalonna.

A szívinfarktus gyorsan végez az emberi élettel. A legtöbb esetben. Főleg a kórházi ágyakon, ahol szükségessé válik a beteget oxigénnel is ellátni. Azt mondják az orvosok, ez sajnos segíti az infarktus bekövetkeztét.

Magyarországon 1921-ben megszületett a XXX-ik törvénycikk amely kötelezővé tette a szülőnek a hatodik életévét befejező gyermek iskolába való beíratását. Ez hat évre szóló elemi népiskolát jelentett, melyet három tanév követett, mint ismétlő továbbképzés.

A trianon utáni Magyarország, kifosztva, megalázva, megcsonkítva, megbélyegezve, legyengülve a ragadozók martalékává válhatott volna, ha a bölcs kormányzat nem tűzi ki célul olyan fegyvert adni a nép kezébe, amelyik a legerősebb még a pusztító viharok, támadások idején is. Ezt a fegyvert úgy hívják, hogy tudás. Képzettség. Felkészültség. Örök tulajdon és széles lehetőség.
Ezt szolgálta a harmincadik törvénycikk. Ez volt Magyarország felkészülésének az egyetlen és lehetséges módja, az ellene szövetkezők támadásával szemben.

Tudás-hatalom került a nép kezébe, egy olyan fegyver, ami a magyar nemzeti sajátosságokkal karöltve -ilyen volt a magyar nyelv struktúrális szerkezete, a magyar történelmi hagyományok (beleértve a néphagyományokat is) egy európai színvonalú, vezetésre alkalmas, példamutató társadalom megerősítésére lett volna alkalmas. Mindenkivel szemben toleráns keresztény gyökerektől táplálva.

András bácsi a szóban forgó harmincadik törvény megalkotása utáni esztendőben látta meg a napvilágot.

Szorgalmas, tisztelettudó, mindenki által szeretett kisgyerek volt András bácsi. Különösen erős ragaszkodással a szüleihez és a nagycsalád minden tagjához.
Iskolai értesítőjében a dicséretes, dicséretes, kiváló,kiváló megjegyzések váltogatták egymást. Mind a hat iskolai évben.

Be is hívta a szülőket Horváth Igazgató úr az ő irodájába és kérte, taníttassák gyermeküket. Szó szerint idézve azt mondta, ha nem adják gimnáziumba a fiukat halálos bűnt követnek el és elkárhoznak.

Volt ezt követően nagy riadalom a családban, ahol András bácsi volt az egyedüli utód, testvérei korábban mind meghaltak.

Az ismétlő iskolát is szorgalmasan látogató András bácsi, a szülők döntését követően édesapja nyomdokaiba lépve saját földjükön gazdálkodó parasztember kívánt lenni, csakhogy szüleinek mérhetetlen nagy terhet ne zúdítson a nyakukba az ő továbbtanulásával.

Erős, tiszta tekintetű, makkegészséges fiatalember vált a szorgalmas kisfiúból. Mintagyerekként élve, minta-felnőtté cseperedett. Jó barát, igazságszerető pajtás volt, se szeri se száma az ő barátságát kereső társaknak.

Példamutató a leventék előtt, szorgalmával, kitartásával, kiváló fegyverhasználatával. A szorgalom példaképe. Vagy inkább maga volt a szorgalom, a tisztelettudás, a tehetség. A plébánosa papnak szánta.

András bácsi a második világháború kitörését követően második esztendőben feleségül vette szentségi házasságban a községi bíró családjából származó, szintén egyedüli gyerekként élő mutatós, talpraesett és szorgalmas, leányt, több falusi legény nagy bánatára.

András bácsit katonaként a frontvonalba vezényelték. Gépkocsi vezetőként szolgálta a hazát, nagy örömmel és erős elkötelezettséggel.
A Jóisten megóvta őt minden testi és lelki sérüléstől. Korábban ismerhető tulajdonsága, a bajtársiassággal párosulva tovább növelte hírét, és elismertségét a kortársak között is. A csapatot vezető főhadnagy mondta neki: vitézt csinálok magából András!

A katonai köteléktől megszabadulva készült a civil életre. Földművesként, családfenntartóként.

Becsületességet és a tiszteletet mindig magában hordó ember a legtöbbször áldozat lesz. Hamis igérettel őt is lépre csalták. Az oroszok. Ment a hívó szóra az iskola udvarába megérkezve gyanútlanul a hadköteles ember, de hamarosan teherautón találta magát, majd a foglyokat szállító vonaton, és ez meg sem állt a romániai Foksányig, ahol elosztották az embereket, kit ide kit oda. Donyeckbe került a szénbányába. Liszicsanszk város közelébe.

Négy esztendő a tárna mélyén. Passzív ellenállása az oroszokkal szemben abban nyilvánult meg, hogy szinte egy szót sem tanult meg a nyelvükből.

Minden szenvedésnek vége lesz egyszer. A hadifogságnak is.

Egy átláthatatlan, félelemtől és fenyegetettségtől telített magyar társadalomban élve, a háború és a hadifogság tapasztalatait mérlegelve és ismerve teljesen a paraszti munkának élt és semmiféle szervezetnek, szövetségnek tagja nem lett.
A magyar forradalom idején, 1956-ban jöttek ismerősök, ismeretlenek és megszólították, helyesebben felszólították a fegyveres harcra, erősítve az ellenállók, a forradalmárok sorait, de ő minden ilyen kérést magától elhárított. Született békepárti volt. Istenfélő ember, aki a vasárnapot megszentelte és előírásait megtartotta.

Fél évtized a forradalom után még el sem telt és máris egy szocialista "termékbe" került, a helyi tsz-ben vállalt munkát. Később tagja is lett ennek a szövetkezetnek.

Traktor vezető iskolát végzett több helyben élő társával.

Nem volt a vezetőség kedveltje! Nem emberi értékek szerint mérlegeltek az új gazdasági formációban és különben is származását, előéletét tekintve nem tartozott az élcsapat sorába. Megközelíteni sem merték kommunista ajánlatokkal, minthogy legyen a párt tagja. Pláne munkásőr. Brigádban dolgozott mint mindenki más még ha szocialista brigád nevet adtak is neki.

András bácsi mindig eszébe jutott a munkahelyi vezetőnek, vagy a gazdaság illetékes vezetőjének ha különlegesen nehéz munkát kellett végezni. Ha kitartásra volt szükség, helytállásra, pontosságra, akkor ott volt mindenki előtt András bácsi.

A jó munkáért -mondták a vezetők- a szocialista rendszer mindenkit elismer és kitűntet.

Jöttek az évek, az évfordulók Megerősítendő a rendszerhez való hűség. Április 4-e, november 7-e és ki tudja még milyen alkalmak. Mind-mind a kitűntetésről szóltak.

Aztán elfogytak a kitűntetésre alkalmas személyek is. Már mindenki kiváló dolgozó volt, ilyen-olyan szocialista brigád tagja. Már mindenki megjárta a pódiumot, a vezetőség elé járulva, hogy kézbe kapja a raktáron (vagy valakinek az irodájában) halomban álló, amúgy tárgyi valóságában is értéktelen érméket.

Végül valakinek eszébe jutott egy ember. András bácsi. Hiszen ő még nem kapott érembe bújtatott kitűntetést!

András bácsi mondta a feleségének, élete párjának, hogy készítse elő neki az ünnepre szánt ruháját.
Fehér inget? -kérdezte a felesége. A fekete szövet ruhát. (Kicsit már szűk ugyan de még "rád megy"). A sötétkék szvettert? Nem volt más a készletben.

András bácsi megjelent az ünnepi gyűlésen. Izgatottak voltak a társak is. Találgatták, milyen képet vág majd az "öreg" a "papa", ha kezébe kerül az elnöktől az elismerést tanúsító plecsni.

András bácsit sokan megnézték az ünnepi gyűlésen amikor megjelent régi posztó bricsesz nadrágjában, görbe szárú csizmában, egy sötétbarna galléros pulóverben, fekete kalapban és régi posztó, talán az apjától örökölt kiskabátban.

Vitaanyaggá vált András bácsi "ünnepi" öltözete. Úgy hírlik, hogy még a vezetőségi ülésen is tárgyalták. A pártgyűlésnek kötelezően megtárgyalandó témája lett.

A rossz nyelvek úgy beszélik, a mindent tudó jólértesültek pedig széltében-hosszában terjesztik, hogy a szövetkezet ezt követően kitűntetéseket nem oszt. Részben azért, mert már nincs kit kitűntetni, András bácsihoz hasonló szövetkezeti tag pedig már nincs.

András bácsi egyik unokája régiségek között kutatva talált egy megkopott, kitűntetésre utaló érmét és még egy másikat, mely fényes volt, ezüstszürke. Gabonakalász ívelt körében pedig ez volt olvasható: Ezüstkalászos Gazda".