Generációk és inter generációk

Valamiért többször elhangzik egy-egy ember szájából, vagy írva vagyon a net-en, hogy -idézem- "a mi generációnk" vagy szűkebben szólva "az én generációm" és ezt követően általában kinagyítva jelenik meg előttünk egy korábbi vagy későbbi kor, amelyben olyan dolgok történtek ami más, több is érdekesebb is a nem ebben az időben éltek életénél.
Érdemes lenne ezzel bővebben foglalkozni, mi ad különös értelmet és hangsúlyt egy-egy időszaknak, kornak, néhány év vagy évtized történéseinek.
Egy dolog biztosan megjelenik mindegyikben, a közös vonás, ami általánosítható is, és egybekapcsoló is. Ez a jelenség egy sajátos "mi" tudatra mutat, vagy "én"-tudatra, így lehet eszköze ez az identitásnak is, de lehet az elkülönülésnek is.
Általában a "kortárs"-tudat a kiemelkedő, hősies vagy nehéz élethelyzetekre emlékeztet, ennek csupán említése különlegességet vázol másoknak, akik nem olyan szerencsések mint mi, mint én, hogy "hőskorban" élhettem.

Én most szeretnék a továbbiakban egy generációról szólni. Más értelmezéssel mint az előbb vázoltak és mivel részben kívülállóként teszem ezt, tehát nem a kortárs csoport tagjaként,valószínűleg hitelesebb vagy erősebb példával bír, mintha én éltem volna azt át. Ezt a generációt nem is a szájjal való hirdetés jellemezte, hanem a tetteik.

Ha személyes ügyeket vázolok, hozzám is kötődő eseményeket, azt nézzétek el nekem, mert nem én vagyok ebben a lényeges elem tudom, nem is ezért teszem, nem is rólam szólnak az események, legfeljebb csak érintenek.

Volt egy korosztály. Ma már azt mondhatjuk, hogy volt, mert nemigen él már belőlük senki a községünkben. Elment talán az utolsó is szép kort megérve. Közelebb volt életének utolsó napja a századik évhez mint a kilencvenötödikhez.
Férje már a rendszereváltás idején, 1991-ben meghalt. Ebből a halálozási adatokból már előre láthatjuk, hogy egy rendkívül nehéz időt megélt emberek voltak ők. Igen ők is, és a kortársaik is.

A szüleimről, szüleinkről van szó, akiknek élete egy nagyobb egységbe kapcsolódóan a történelem rég nem látott századaiban tapasztalt nehézségekhez is visszavezethetnek bennünket.
Igazán szólva történelmi korban éltek.
Sok-sok nehézséggel, megaláztatással kisért életük nem csak a küzdelmes volta miatt említendő külön is, hanem mind azon jelenségek miatt ami az ember életében állandó és feszültséget oldó, hiteles és örök. Egy mélyen vallásos generáció volt ez és míg életüket nehezen élték, a sorsfordítókat nehezen viselték, a mindent átfogó és embert erősítő hitet végig megtartották. Egyetlen kétely vagy kétség nélkül.

Szomorú esemény a "hagyaték" számbavétele. A személyes holmik a kézben nehézzé válnak, évek keserves kínjait hordozzák.

Egy gumigyűrűvel átfogott levélhalmaz lelki súlya és terhe már elviselhetetlenné teszi az emlékeket.

Kik is voltak ők?

Trianon évének környékén születtek. Gyermekfejjel a revízióról, a megcsonkított haza újraegyesítéséről tanultak. Nagyon mélyen élt a hazaszeretet bennük.
Szinte gyermekfejjel Horthy Miklós katonái lettek, menetoszlopba fejlődve énekelték telitorokból: Horthy Pista én is a tied vagyok, Viselem a nemzetiszalagot. Nekik mindennap március tizenötödike volt, az a valóságos nemzeti öröm ami belülről jön, amit nem kell szervezni, ami az élet vezérvonalává lesz,az ezt követő gyász a haza sorsával kötötte őket össze. (Március tizennegyedikén írom ezeket a sorokat. Egy unalomig ismételt kötelező ünnep napját megelőző időben, ahol a szív és a lélek már messzire repült , régen elhagyta a PIlvax kávéházat vagy Táncsics börtönét mert holnap, a napján más, fontos politikai eseményekre kell figyelni. Jobbkéz felől is, balkéz felől is).

Nézegetem ezeket a tábori leveleket. Olvasgatom és alig látom a betűket a könnyektől.
Berukkolás az aszódi laktanyába. Aztán irány a háború. Sérülés, félelem, vágy, rendezetlen gondolatok, karpaszományosok előtti tisztelgés.
Gépkocsizó zászlóalj, lövészárkok, sebesültek szállítása, halálhörgés, tömegsírok.
Hadifogság.
A romániai Fogsány gyűjtőtáborából irány Donyeck szénbányáinak tárnái. Az a Donyeck, amely most szakadár köztársaságként oroszbarát lett. Mint volt régen is.
Hadifogság, vágy, képzetekben megjelent otthon, álmokban megjelenő haza. Levélírás rossz minőségű nyílt levelezőlapon. Hol ceruzával hol tollal. Szépek a betűk. Megformált mondatok. Udvariasan mindenkit megszólítani és már be is telt a papíros.
És nótázás. Erős marok szorítja a szívet, fojtogatja a torkot.
Ideírom a nóta szövegét, amelyet gyermekkoromban -szigorúan csak a disznóvágások idején, mert akkor többször járhatott a pohár asztaltól ajakig és bátorságot szült- hallottam és megjegyeztem.

Tábortüzek fénye világít az éjen
Haloványfény színű tábori levélre
Megremeg a kezem, míg írom ezt a lapot
Drága feleségem írjál ha megkapod.

Mi újság van otthon, vártok-e még vissza
Szerelmes könnyeim ez a levél issza.
Amott bomba robbant, majdnem ide vágott
Érzi-e a szíved, veszélyben a párod.

Hát a kicsi fiunk megnőtt-e már szépen
Tud-e imádkozni, írd meg a levélben.
Tudja-e mondani drága jó apukám
Ugy-e a harctéren te vigyázol énrám.

Fogd össze kacsóit, ha eljön az álom
Tanítsd imádkozni hazaszeretetre.
Csókollak ezerszer, kisfiamat százszor
Tábori levelem én ezzel bezárom.

Négy esztendő orosz fogság után, Rákosi begyűjtési minisztere, Nagy Imre lesöpörteti még a padlást is. Beszolgáltatás zsírból, tojásból, tejből, húsból, gabonából. Vékony szelet kenyér és dió az ebéd még aratáskor is.
Az ötvenhatos forradalom idején félelem az oroszoktól. Túl közel van még a hadifogság sok gonosz emléke.
Kis fellélegzés talán ha három esztendeig, majd közös gazdaságban új életforma. Szabadszállás traktorista iskola. Utos típusú román traktorokon napokig szántás a mezőn. Sem fülke sem rugózás a gépen. Barázdáról barázdára zötyögés, beszélni sem lehet közben ha az ember el akarja kerülni a saját nyelvének leharapását. Gondolatban a rózsafűzér minden nap. Erőt ad.
Barátok, újak fiatalabbak. Ünnepségek sora, jár a pohár kézről kézre.
Kitűntetés a szorgalmas munkáért, amikor már mindenki kapott ilyet. Utolsóként András bácsi. Ráér! (Különben is kulák volt. És templomba járó. Vasárnap délután még a litánia is elmegy.) Viszonylag még korán, a hetvenedik évét sem érve meg szólítja magához az Úr.

És feleség a mindenben kitartó társ!
Férje halálhírét hozza a szél. Nem törik meg. Bízva bízik. Imádkozik. Ápolja beteg családtagjait, rendezi az udvart, a baromfiólat a szőlőt. Hajnalban, míg mindenki alszik, gyalogosan aNagyhátra, a reggeli idejére már itthon. Gyerekek iskolába mennek.
Mi lesz velem öreg koromban, gondolja magában. Kitartott nem akarok lenni. Még a gyermekeimnél sem.
Irány a közös gazdaság melléküzemága. Cipőfelsőrész készítő lesz, gépi munkás. Alig hajlik a keze a gép követelte mozdulatokra. Fiatalabbak között. Így Panka néni, meg úgy! Erős jellem volt, kivételesen erős. És határozott. Megingathatatlan. Igazában is és vélt igazában is megtörhetetlen.

Nézem ezt a levélköteget. Kezembe veszem, megsímogatom.

Hadifogoly közlemény. Kelt 947 március 23
Cirill betűkkel a többi.
Tele van fájdalommal. Sír a levél. Könyörög. Istenhez fohászkodik és ad egyben hálát az egészségért, az otthoniak épségéért. A reményért. Az eljövendő boldogságért.

Egy levél, mely elüt a többitől:

Feladták Kiskunfélegyházán 1947 február 15-én
Feladó: Boros Mária nővér

Részlet:
"Ma kaptam öcsémtől levelet, aki Vorosilovgrádban találkozott velük. (Tudniillik a dányiakkal). Társai közül Gódor József volt kissé gyengébb, őt el is helyezték egy könnyebb munkára.
Szénbányában dolgoznak napi nyolc órát. Aztán nyolc óra pihenés és ismét nyolc óra műszak. Szabadban keveset voltak mert a kaszárnya 200 lépésre van a bányától.
Kosztjuk bőséges volt, olyan értelemben, hogy 60 deka kenyér pótolta a hiányokat. Húst egyszer sem kaptak. A munka a magyarnak nem nehéz, így is 10-15 százalékkal túlteljesítik az orosz munkásokat bár nagyon nem erőltetik meg magukat. Fizetést nem kapnak, szabad mozgásuk nincs.
Imádkozzanak értük, hogy a Jóisten hozza már haza a távollévőket. Szépen kérem, hogy Kurunczi Istvánnak is sziveskedjenek átadni ezt a levelet mert ez nekik is szól. A Jóisten áldása legyen mindnyájunkon.

Csínján hát azzal a korral! Majd a történelem, igen, majd az minősíteni fogja. Kíméletlenül.

Ments meg Uram a szürkeségtől -imádkozza Sík Sándor egyik versében.

Nem tudtuk elkerülni. Sem a szürkeségbe olvadó harcos létünket, sem forradalmaink, csendes és zajos harcai lélekmegtartó képességének sorvadását. Elhalványulását.
Ha egy ország nem egységes, annak tagjaiban és céljaiban, távlatokat szemlélő vonzásaiban, akkor ünnepei is üressé válnak. Kötelező penzummá mint az iskolai memoriterek. Egyszercsak a ködbe vésznek. Nem is érzékeltük, nem is láttuk. Nem is fájt. Csak alkalmazkodtunk. Először egy kicsit, majd egyre erősebben. Végül elveszítettük saját magunkat. Vajon mikor találjuk meg újra ébredő létünket.

Itt van még bennünk és körülöttünk szüleink emléke.
Itt van a generáció szelleme, azoké akik a legmostohább huszadik századi időkben váltak hősökké és áldozatokká. Itt van a mi békétlenségünknek kibékítője, sorstalan sorsunknak sója, sava, megédesítője és megvilágosítója.
Itt van az elfeledett, kizsákmányolt, kisemmizett nemzedék lelke.

Vajon merünk-e szemükbe nézni hátrahagyott hagyatékként őrizve lelkük tisztaságát. Olcsón adott életük kincseit.

Őrizve az egyre rongyolódó papír egyre inkább elhalványuló betűit.

Túl zajos lett a világ az emlékezésre. Nyugalom kellene, béke, igazság és életszentség. Hogy elmondhassuk és hihetővé tegyük "a mi generációnk". A mi generációnk visszahozta mindazt amit elvettek tőlünk. A mi generációnk lobogójára nincs felírva az önzés, a hatalomvágyy, a hazugság, az elfeledés, a kisemmizettség.

A mi zászlónk a büszke alázat zászlaja. A szeretet lobogója. I