Életre kel.... (5)

Hogy életre kel-e valóban a Püspöki Kar 1996-ban kiadott körlevele (dolgozata), átgondoljuk-e mégegyszer mindannyian -beleértve a mai Püspöki Konferencia tagjait is- azt nem tudom, de felettébb fontosnak tartanám.
Főleg talán azt tartanám fontosnak és elodázhatatlannak, hogy a főpapi kar ma is adjon ki ehhez hasonló tanulmányt, ebben az időben, amikor életünk még bonyolultabb lett, méginkább vágyunk pontos eligazításokra, olyanokra amelyek gondolatot ébresztenek bennünk és tettekre sarkallnak mindenkit.
Legyen e a Befejezés egyfajta végszó melyhez még néhány gondolatot hozzáteszünk.

A körlevél nem kívülállóként fogalmazta meg akkori helyzetünket és adott tanácsokat a helyes viselkedéshez, hanem nagyon is autentikusan, hozzáértően és azzal a ma is kívánatos papi politizálással, amely nem egyoldalúan foglal állást fontos társadalmi kérdésekben, hanem egyrészt nagyon széleskörűen és magas szakmaisággal teszi, másrészt azzal a Krisztus szolgálatában való élethelyzettel amely az Evangélium hirdetésének fontos feladatában megjelölve, magára veszi a társadalom tanításának a felelősségét is.
Nagyon fontos, hogy összefogásra is buzdít a körlevél. Szétszakított mai társadalomban ez még inkább aktuálissá válna.
Szó szerint ezt mondja a befejező fejezetben: "Jézus Krisztustól tudjuk, mire teremtette és hívta meg az embert, hogyan tudja kibontakoztatni önmagát, jobbítani életkörülményeit, békét és boldogságot teremteni a társadalomban. A reményre hívott meg minket Krisztus!"

Az ember, ha elolvassa ezt a körlevelet, akkor egyrészt kizökken abból az apatikus és apolitikus (lehangolt és a politikától elfordult) helyzetéből ami miatt, a társadalom iránti elfordulásából adódóan nem tud fontos fogaskerékké válni a működésben. Pedig ez mindannyiunk számára fontos lenne.
Másrészt nem céltalanul bolyong a feladatok tengerében, hanem nagyon is céltudatosan, kiválasztva a neki megfelelő területet csatlakozik a társadalom jobbik, aktív feléhez.

A körlevél három területe alappillérként szerepel és ezek a pillérek a mi életünknek és politikai magatartásunknak is lehetnek tartóoszlopai.

Az első ilyen pillér az, hogy az Isten bennünket, az embert saját képmására teremtett. Ez azt (is) jelenti, hogy mindaz a méltóság ami az embert övezi egyenesen a Teremtővel kapcsolatot tartó "aranykötél", oly drága és egyedi tulajdon, amelyiket megsérteni, egyenesen a bűnelkövetés mezejére viszi az illetőt. Vagyis, egyszerűen fogalmazva, az emberi méltóság sérthetetlen. És itt nincs kivétel. Sem az, hogy milyen a bőrének színe, hol van a hazája, milyen kultúrkörbe tartozik és milyen bevallott (vagy csak a mélyben rejtőző) szálak kötik őt az Istenhez. Beleértve ebbe a magukat ateistának valló embereket is.
A mérhetetlen társadalmi különbség ami az anyagiak és a társadalmi státuszok között húzódik és amelyik egyben rangsort is képez az emberek között olyan bűnös cselekedet és bűnbe való leledzés, ami felfoghatatlan károknak kiindulópontja egyrészt, másrészt pedig az embernek teremtettségéből adódó méltóságába gázol.
A társadalmi hazugságokat (hazugsággyárakat) az ember a saját helyzetének önző javítása érdekében találja ki és horribile dictu (kimondani is szörnyű) olyan társadalmi csoportosulásoktól is ered(het) amelyek nevükben viselik a "keresztény" azaz Isten-követő nevet. Ilyen például a politikai kereszténység, ami egy fából készült vaskarika, mert a politika, éppen társadalmi születésének és alakulásának okán (lásd pl háború) nem lehet Isten-követő ideológia). De számos más, polgári példát is tudnánk erre mondani mert ezeknek se szeri se száma.

A második alappillér a szolidaritás.
Nézzük csak azt az egyszerű, de nagyon beszédes példát amit a szamaritanus (Szamáriában élő pogány ember) végez az útfélen vérbe-fagyba fetrengő emberrel.
Ma is nagyon nagy szükség van a segítésre. Ha a jóemberek segítése elmaradna ebből a világból akkor embermilliók halnának meg méltatlan körülmények között. Éhenhalva, betegen, megfagyva, egyedülmaradva.
A szolidaritás bennünk élő, igazi emberséges cselekedetre sarkalló tulajdonság. (Milyen elemi erővel nyilvánul ez meg napjainkban, arra sok jó példát látunk).
A szolidaritás könnyen múlik, könnyen elpusztítható, sérülékeny, sokszor beteg. A szolidaritást pusztító kórt a hazugságok terjesztik. A hazugságok éltetik. A hazugságok széttépik a társadalom egyébként fényes és meleg lánggal égő szövétnekét. Olyan sérülések keletkeznek az embert emberrel összekapcsoló, legfőbb parancsban, a szeretet parancsában is ami szélsőséges esetekben a másik ember -akit bár felebarátunknak tartunk- kirekesztéséhez, folytonos sértegetéséhez és pusztításához is vezethet. Ez sajnos napi politikai tapasztalat.
Hogy az ember szívében jó és istenfélő, hogy félredobja az őt rossz cselekedetekre buzdító politikai hovatartozását, megnyilvánul akkor amikor a bajbajutott embertársakat segíteni kell. De még mennyire megnyilvánul. Én ezt -laikus voltomra utalóan- mind-mind egyfajta penitenciának tekintem. Az ember örül ha segíthet, mert ez a segítség felszabadítja őt a bűn fogságából, annak a bűnnek a fogságából amely őt a másik embertől elválsztja. Az adomány szívből jövő imádság, melyet az ember a saját maga feloldozására szán.

A harmadik pillér a tásadalom feladatainak részarányos átvállalása.
Úgy is nevezik ezt, hogy szubszidiaritás.
Miről van itt szó?
A tevékeny, társadalmilag aktív ember szeret cselekedni. Dolgozni. Munkálkodni. Alkotni. Közösségben élni. Szeret munkát vállalni a nem kötelezőből is és szeret önkéntesen a mag örömére.
Az egyensúlyt viselő társadalmak, ahol mindenki végzi (hangsúlyozom végzi) a maga dolgát, vagyis a cipész cipőt varr és foltoz, a sofőr járművet vezet, a tanító tanít, a mérnök tervez, orvos gyógyít, édesanya gyermeket nevel, édesapa a hazát védi stb,st, kiegyensúlyozottan működnek.
De az a társadalom ahol egyesek magukhoz rángatják mások feladatát és mások jogait, ahol önbeteljesítő grémiumok születnek, nos tehát ez a társadalom egymástól elidegeníti az embereket. Ez a társadalom a hozzávaló lojalitás mértékében jutalmaz vagy bűntet. Az emberek bizalmatlanokká válnak, egymás ellenségévé lesznek és a nyugtalanság nyugtalanságot szülve, senki sem lehet boldog a maga státuszában.
Ezek példák voltak. Példák arra, hogy megértsük mi is a szubszidiaritás. (A püspökkari körlevél is használja ezt a szót).
Magyarán szólva és rövidre fogva, a szubszidiaritás az, amikor a dolgok, feladatok, uralmak és szolgálatok, tettek és módszerek ott zajlanak, ott történnek ahol ezt az emberek legjobban tudják. Ha egy feladat kisközösségre szabott, akkor azoknak kell ezt ellátni. Ha egy feladat a külkapcsolatokban jelentkezik akkor ott kell ezt ellátni. Magyar közmondással szólva: mindenki maradjon a saját kaptafájánál. A központosítás egyrészt túlvállalkozás és erőn felüli munka, másrészt kirekesztése azoknak akik jobban tudnák ezt csinálni, harmadrészt pedig olyan túlhatalmat (ezzel párhuzamosan cselekvéselvonást) jelent ami a társadalmat nem erősíti hanem gyengévé teszi. (Látszólag persze erőssé. Egyideig)

A fentiekben elemzett és részletekben bemutatott körlevél sajnos párját ritkítja. Nem tudok ehhez hasonló, társadalomelemző papi közösségben kiadott munkáról.
Ennek a kiadványnak felelőse Gyulay Endre megyéspüspök úr volt.

Viszont van egy jó hír is, éppen a napjainkban. Marton Zsolt váci megyéspüspök kéri a véleményünket egy sor, bennünket és az egyházat érintő kérdésben. Itt az alkalom, legyünk aktívak az egyházmegyénk életének alakítását befolyásoló kérdésekben.