Ahol az ember a szívét hagyja

Gyergyóban naponta egyszer kél fel a nap. Lehetne ez másképpen is, úgy ahogyan ez Torockón van. Itt ugyanis kétszer éli meg az ember a napfelkeltét, egyszer úgy rendesen mint akárhol más helyen, másodszor pedig ráadásként. Mégegyszer. A Székelykő gondoskodik erről. Hogy miként, azt nem mesélem el, mert részint sokan tudják, tapasztalták, úgy gondolom, másrészt meg azt mondom, oda kell menni és ott kell ezt meglátni.

Ez egy ilyen nagy élmény volt nekem, most is eszembe van és elűzik mellőlem a cudar világ hangos támadásait. Később Laló barátomnak is, emlékezetessé vált aki ezektől a pillanatoktól kapta a második nagy szerelmet, az idők örök szerelmét, amelyre életünk során vagy rábukkanunk vagy nem, és ha megtaláljuk akkor kettős kötés köt bennünket a szülőföldhöz, a magyarsághoz a hazához. A nemzethez.

Miként történt ez más helyen és más alkalommal, arról szólnék néhány szót.

Most nem a felkelő nap örök igérete és bizsergetően mély titka szolgáltatta az élményt, amiről mesélek, (mikről beszélni akarok) hanem a föld, pontosabban szólva a föld mélye, mondhatnám azt is hogy a méhe (uterus) amely az életet hordozza. Nem kilenc hónapig hanem az idők végezetéig.

Kimegyünk holnap az aranyászra, mondta Csomafalván véndéglátónk az "öreg" Ambrus. Ha furcsa, ha nem, mégis elmondom, hogy Csiki Ambrus Gyergyó egész medencéjében párját ritkító ember volt Marosfőtől Maroshévízig és tovább egészen a sötét, titkokat rejtő erdők mélyéig.
Ha van értelme ennek a szóösszetételnek, hogy profán-szent ember, akkor Ambrus az volt. Alig tudom magamat visszatartani attól, hogy a továbbiakban ne Ambrusról írjak, bár a kezdő sorok hozzákötik ezt a történetet.

Az aranyász Csomafalva mélybe rejtett kincse. Ha érték az, amit a községben a felszínen látunk -és érték többnyire mi tagadás- akkor színarany rögökbe rejtett érték az is, amit a mélybe bújva tudnak, egészen a bizonyosság erejéig az itt élő emberek. Így mesélik ezt el a garabonciás mindent tudó ősök.

Úgy fáj az embernek, hogy mindaz ami naggyá tette vagy tehette az országunkat, az itt van előttünk az Aranyászban. És ott volt előttünk akkor is, amikor Kárpátalján jártunk és mesébe illő gazdagságról szóltak ott is vendéglátóink, a hegyek drága kincseiről, amit a Jóisten biztosan nekünk szánt, de mi, népmesébe illő magyarok szétszórni engedtünk, mert népmesei hősi voltunkban alig lehettünk többek mint az a szegény ember aki a kifogott aranyhaltól csak kolbászt kérte, és ez is az orrára ragadt. (Harmadik kívánságként onnan eltűnt).

Ha a múltnak mélységes mély is a kútja, és szélesen tárulva ölére fog bennünket a határ, egyszercsak elérünk oda is ahol nem érdemeink szerint, hanem az Irgalmasság kegyességében itélnek meg bennünket.

Mert van ebben a magyar népben lélek. Jó lélek is, tiszta is, barátságos is.

Egy széles rét szegélyére lépve, a felosztott birtoktestek határán belül szorgos kezek markolták a kaszanyelet. Egy fiatal-középkorú férfi suhintott nagyokat az éles pengével és ezt kísérte kisebb ölelésekkel tízegynéhány éves fiugyermeke is.
Ketten voltak a kaszálón. Apa és fia.

Olyan nagy kikerekített szemekkel néztem egyetemi hallgató koromban a Kárpátok fészkes virágait bemutató rajzos könyvet, melyeknek ismeretét számonkérték tőlünk és mindezt most élőben látni a boldogság felső foka volt nekem.( Csapody Vera rajzai voltak, Jávorka Sándor társszerzővel. Csapody jó barátja volt egyben Csiby Mihálynak.)

Sutty-sutty szólt a kasza a férfi kezében és lágyabban válaszolt erre a fiú gyengébb ugyan, de már kifinomult mozgása. (valahogy így: slúj-slúj).

Ambrus tisztelettudóan köszöntötte tőle jóval fiatalabb falustársát és válaszolt rá a megszólított: "Magának is Ambrus bátyám".

Megállt a két reggeli kaszás, bár siettek, hogy még a harmatot fel nem szippantja a napsugár előbbre legyenek, marék szénát a kezükbe véve lesímították a kaszára ragadt törmeléket és gyengéd mozdulattal a levágott rendre fektették a szerszámot.

Egy kézfogás kijár a szomszédnak és ezzel egyben tiszteletet is adva a "magyaroknak", azaz nekünk, majd szikár, erős ujjakkal megszorította a vendégek kezét.

Oláh Sanyi barátom egész úton "elemében" volt, a tréfás történetek sorát mesélte el (hogy még Ambrus szájának ajkai is szélesre húzódtak), engedélyt kért a kaszás embertől, hogy kézbe vehesse élesre fent "jószágát".

Fogd csak barátom, szólt a férfi, nem kisebb ez mint nyolcvanas. A fiú is hetvenessel dolgozik.

Sándor megfogta a kasza nyelét, belenézett a pengébe a hegyes végétől számítva majd lassú mozdulattal (ez a tisztelet jele a munkának és a munkásnak) a földre helyezte a pengét úgy, hogy a jobb keze erősen markolta a szarvat, a bal keze pedig távolságot keresett a kaszanyélen ahhoz, hogy egyenes derékkal lehessen az első suhintást megtenni.

Mert a fűkaszálás a legnehezebb kaszás munka. A derekat egyenesen kell tartani, mintha karót nyelt volna az ember, a kasza pengéje úgy álljon, mint a fűben kúszó kígyó, mely fejét kissé magasra tartja, teste pedig a föld felett szinte kúszik. A rend (levágott széna) egyenletes legyen, sem árván nem maradhat egy cérnavékony terület sem, szállingózó élő fűszálak nem kisérhetik a kaszás útját. "Koldus"-nak itt nincs helye. (Így nevezték az árván maradt fűszálat) Ehhez az is kell, hogy a talpon lévő szénát a kaszának csak a sarka érintheti, vághatja, mert különben nevetségessé válik az ember, fekszik ugyan a fű, de néhány perc múlva egyenesen áll, mint a cövek. Nagy szégyen ez!

Add a sarkát neki! mondják a kaszások a tanulónak. Nem telibe, teljes szélességgel, nem magas tarlót hagyva, mert a kaszálás egyben művészet is. Szobrászat ha kell, finom dallamú ének,és úgy kell mindennek pörögni (egész nap) mint amikor a tornász a nagykelepet mutatja be a nyújtón. Lendülete legyen a munkának, verses-zenés dallama.
Erő kel mindehhez. Nem erőlködés, hanem szépen beosztott erőtartalék ami egész napra kijut.

Sándor sikert aratott vállalkozásával, hogy megfogta a kasza nyelét, ezzel megosztotta barátságát is a tulajdonossal.

Mennyi arany van itt! A földben, a fűben, a levegőben, az emberi szívekben.

A réten maradt a mi szívünk, az aranyász szomszédságában. Beültetve a kasza nyelébe, beajánlva a kaszás kezébe.
Magyar szív székely-magyar földön soha nem marad árva.
De nem lesz árva a másik hazában sem, a Kárpátokon innen, ahol ugyanolyan szépen énekel hajnalban a talpon maradt sarjú, mint ahogyan énekelhet minden tájon, ahol ismerik még, beszélik még a magyar nyelvet.
A szívünket otthagytuk a réteken, a ércesen zengő rögök szomszédságába, onnan dobog most is ide és így lesz ez az idők végezetéig.

Ami ezen kívül van, az pedig csak múló játéka az időnek.