A küldetés

A nyolcvanas évek végén jártunk. Egy mosolygós reggelen bejött az irodámba a jegyző, dr Oláh Lajos. Ő akkor már vagy három évtizede fogyasztotta a közigazgatás sokszor savanyúra sikeredett kenyerét. Lehet, hogy tévedek abban, hogy jegyzőként dolgozott mellettem, mert előfordulhat, hogy mindez az önkormányzati választások előtti idő volt, amikor persze a hivatal szakmai vezetőjét nem jegyzőnek, hanem titkárnak hívták.
Szóval a rendszerváltás szele fújdogált akkor, különösebb viharokat nem hozott.

Gyere át hozzám, -mondta- ha van egy kis időd, szeretném bemutatni neked azt az embert, aki talán ismeretlenül is, de párját ritkítja ezen a vidéken.

Azonnal, rohanok mondtam magamban és míg elrendeztem az asztalomon heverő papírokat, szemem az ajtót kereste, lássam mielőbb ezt a furcsa szerzeményt, akit Lajos nekem be szeretne mutatni. Vagy inkább az volt a szándéka, hogy összeismertessen bennünket. Ez valószínűbb feltételezés.

Percek múlva előttem állt egy ember, aki külsőleg semmi érdekeset nem mutatott magából. Vagy magáról.
Átlagos testalkat, kissé molett, szemüveget viselt.
Udvariasan hajlongtunk egymás előtt, vizslatva a másikat, vajon mi lesz ebből a találkozásból.
Úgy látom, mondta a vendég, én vagyok az idősebb, engedd meg, hogy bemutatkozzam és köszönöm Lajos barátomnak a lehetőséget.

Nem megy a szomszédba ez az ember egy kis jómodorért és ez különösen jólesett nekem, azt már elsőre láttam. Nem is csak udvarias, hanem intelligens is, amely emberi tulajdonság csak ritkán mutatkozik a pártállamhoz közeli időben egy valójában végrehajtó szerepet betöltő hivatalos helység falai között. (Kivétel persze mindig van, és volt akkor is).

Az éjszaka jöttem meg Erdélyből de halaszthatatlannak láttam Dányba is eljönni, bár az út megviselt, biztosan látszik rajtam, mondta fáradt hangon.

A néhány percre szánt találkozás hosszú órák után fejeződött be. Bámultam ezt a nagyon szabatosan beszélő, itt-ott indulatokat is visszafojtó embert, akiről végül kiderült, hogy az Isten hivatalos szolgája, a Pünkösdi felekezet lelkésze. Béres János.

Nem tudtam akkor, abban a percben, hogy közös kalandos utat együtt teszünk meg az erdélyi utainkon, de azt éreztem, megszólalt bennem az a bizonyos belső hang, végre rátaláltam arra az emberre, aki majd a helyes pályára irányít engem az Erdélyhez való viszonyomat illetően.
Mondhatjuk Béres tiszteletes úrral való találkozásomat, találkozásunkat a Gondviselés finoman cizellált üzenetének is, de mondhatjuk azt is, hogy a gondolati elővételezés ami sokszor lefoglalta az időmet, vajon mikor és hogyan jutok én el Erdélybe, nem turistaként mint előzőleg néhányszor, hanem rendszeresen és célzott, tudatos küldetéssel, arra a válasz most jött el, figyelmeztetőként egy sokat próbált hívő ember, egy lelkész képében.

Kolozsvár főtere előttünk volt, karnyújtásnyira. A Szent Mihály templom hívogató szeretetmegnyilvánulása visszatükröző üzenet volt a számunkra: gyertek és ne féljetek.
Béres tiszteletes nem félt. Elővette a magyar zászlót, kifeszítette a szélvédő elé, hogy jól lehessen látni a szembejövőnek is és míg a szoborkomplexumhoz értünk, beszédbe elegyedett a kompozíció fő alakjával, és ezt kérdezte tőle: Mátyás, vajon kié Erdély? És felelt is rá: igazad van Mátyás, Erdély a magyaroké. Reméltem, élve még kijutunk a körforgalomból.

Béres János angyali hírvivő volt az erdélyieknek. A legmegcsontosodottabb időben is, Kádár János húzd meg-ereszd meg politikai játszámai között, a türt-támogatott-tiltott hármas ideológiában, az utolsó közé tartozott. Mert lelket, életet vitt a határon kívülre, a veszélyeket minden lépésben hordozó románná lett területre.
Lelket vitt, életet vitt. Könyveket, imakönyveket, olvasókönyveket és vitte lelkének küldetését az Igét a megfáradt magyaroknak.
Nem egyszer ment, nem kétszer, ment rendszeresen, sokszor elköszönve itthoniaktól, látják-e valamikor még egymást, de remélve a boldog viszontlátást.

Hogy milyen a konspiráció, a hatalom kijátszása, azt én nem tudom. János nem is mondta el nekem részletesen -nyilván féltve engem egy elkövetkező vallatásban. És féltette magát is ezzel ami nem jelent mást, mint a veszélyek között is a bátor vállalást és a felebaráttal szembeni felelősséget. Vagyis a szeretetet.
Este mentünk befüggönyözött ablakok mögé, gyéren megvilágított szobákba. A vendéglátóink a romániai hatalom magyar képviselő voltak, így tudtak sokat segíteni a szülőföldön maradtaknak. Ki tudja már hol, vaksötét éjszaka kellős közepén tankoltuk az autót a kannákba hozott olajjal. Üzemanyaghiányos időben. Ki hozta, kik voltak, ebbe nem voltam beavatva.
Zsákokat rakodtunk a gépkocsi aljába, de mi volt a zsákban azt nem tudom. Nem is kérdeztem. Tapintatból és szilárd, Jánoshoz kötött ragaszkodásomból, tiszteletemből.

Népszerű ember volt János Erdélyben is és példa tudott lenni a bátor kiálláshoz, a magyarságtudat erősítéséhez, a magyarság megvallásához.

Néhány utam volt Jánossal Erdélybe. Nem egyedül voltam, jöttek velünk mások is.
Kalandos utak voltak, veszélyesek is, és amúgy nagyon barátságosak, felszabadultak, vidámak.

Mindenki vidám lenne ebben az országban, ezen a világon, ha a nehézségek közepette is tudnánk tartani a jó utat. Azt az utat amelyben a veszély mellett át tudnánk adni létünk minden segítségét, az empatikus vállalásokat, el tudnánk felejteni a guzsba kötött szellemi létet, el tudnánk hessegetni magunktól azt a sok támadást amit kapunk szegényes politikai légkörökben nevelkedettektől. A megvezetettektől. A pogány kurzusok igehirdetőitől.

Talán nem ró engem meg Zsolt plébános atya, ha egy kicsit plagizálok tőle. Átveszek egy meghatóan szép történetet, amit elmondott homiliájában.

Egy versenyről szólt, ahol ép lelkű, de anatómailag, vagyis testileg sérült emberek versenyeztek egymással. Ki ér be előbb a célba! Ez volt a fő küldetés a száz méteres síkfutás döntőjében.
Történt féltáv körül, hogy az egyik versenyző megbotlott és elesett. A többit vitte még pár lépést a lendület, de érezvén egyik társuk jelentős lemaradását, esését megálltak. Mindannyian. Sőt nem csak megálltak, de visszamentek néhány lépést és felsegítve a kis sérültet, kéz a kézben, együtt tették meg a hátra lévő távot. És egyszerre szakították át a célszalagot. Mindenki aranyérmes lett.

Ugy-e vágyunk mi is egy vagy több, a fentebb ismertetett körülmények között elért aranyéremre. Igen vágyunk.

Béres János tiszteletes eljött értem Isaszegről, hogy együtt lépjük át majd azt a választóvonalat amit azok feszítettek elénk akik el akarják zárni a magyart a magyartól, a magyart a székely-magyartól.

Béres tiszteletes úrnak ezúton köszönöm meg az aranyérmet amit megosztott velem és önálló pályára állított a testvéri látogatások rendszerében., az erdélyi utakon.

Ki tehát Béres János? A mindennapok hőseinek egy szereplője, aki nem csak az aranyérmét osztotta meg velünk, hanem a kenyeret is megtörve, szétosztogatva példája lehetett az elkövetkező nemzedéknek. Az utódoknak.

Sajnos a történelem nem az elesettek felsegítőit, a haszon nélküli szeretetátadókat díjazza, hanem sajátos érdekrendszert vezetett be. Nem is lesz talán hőse a mindennapoknak ezután, mert a hősök bár a mindennapokban születnek, de az indíttatás erre az égben kötődik.