Egy és más a kultúráról

A Kultúra Napja tiszteletére (emlékére) megmozdul az ország intézményrendszere. Megmozdul az egyén is, a kultúrát tisztelő ember és teszi azt, amit tehet, talán a legtöbbet, emlékezik és alkot. Emlékezik a múltról és egyben felidézi a maga benső világában azt az erőt, amelyik talán a legerősebb kötést biztosítja a nemzeti, nembéli (genus) hovatartozását illetően. Vagyis azt, hogy magyar vagyok. Azt is, hogy itt élek a hazámban. Itt élek a szülőfalumban. Itt teremtem meg magamnak azt a világot, amelyik hozzákapcsol engem a kultúra egészéhez, egyetemességéhez a nagyvilághoz.

Az embernek úgy kell tisztelni -és használni- kultúrális örökségét, amit kapott, és amit hozzátett az örökséghez,saját erejéből, tudásából, lényéből, hogy az továbbra is tiszta maradjon és ékes miként a kincs, a lélek szava és az örök gondolat. Mert nem a tárgyak az örökség hordozói, hanem a gondolatok, amelyek még a tárgyak objektív valóságán is túlmutatnak. Túlmutatnak mert ez nem más mint az a múltbéli örökséghez való csatlakozás eggyé váló eleven egysége ami emberré teszi az embert és lélekké a lelket, történelemmé a történéseket. Ezt visszük majd magunkkal mindenhová. Földön innen és túl.

Az egyén magában hordozza kultúrális örökségét. Elég-e tulajdonolni vagy eszközzé kell tenni?
Erre talán legjobb példa Péter apostol találkozása a templom bejáratánál a béna koldússal. Nincs aranyam, sem ezüstöm, amit neked adhatnék -mondja Péter de megajándékozlak téged az én hitemmel, az ebből származó erőmmel, a Jézus Krisztushoz való tartozásom élményével. És hatalmával.

Adódik tehát a feladat, a feladatunk. A kultúrális értékeinkből adódó erőt, földi hatalmat úgy kell közvetíteni és átadni másoknak, hogy ezzel nem csak a kultúrális téren való hiányukat tüntetjük el,de egyszerűen hatalommal ruházzuk fel őket. Tudás-hatalommal, művészet-hatalommal- a szó hatalmával, az emberi cselekvés gazdag kincsével és tárházával.

A minap telefonon beszéltem Dr Asztalos Istvánnal, tanárral és muzeológussal.
Azt az élményét osztotta meg velem, hogy feladatot vállalt a térség, vagyis a tágabb értelmezésű Galga-völgye (amiben még palóc gyökerekkel rendelkező településünk is tartozik) tudásban és alkotásban kiemelkedő híressé vált valaha élt személyeket gyűjtse össze. Egy szép és gazdag kiadvány készül hát, azoknak neveivel és tevékenységeikkel (post mortem), akik ebben a térségben falvakban éltek, alkottak. Művészek, népművészek, tudósok, híressé vált politikai személyiségek, nagy tettek tudói és alkotó voltak ők, akiknek hatása akkor is, most is elismerésre méltó, vonzó, követendő inspiráló. És értékes természetesen. Nem a nap heve keltette életre ezeket a tetteket és nem is tudta feledésbe süllyeszteni a naplementét követő éjszaka, hanem ők saját fénnyel világítottak és világítanak ma is.

Gondoltam ez nagyon nagy feladat nekem -éppen a Kultúra Napjának előestéjén kaptam ezt a leckét- és még beszélgettünk, de már járt a fejembe a gondolat, felidézni átpásztázni évszázadok dányi történelmét, hogy eredményre jussak.

És gondolkodjatok ti is kedves barátaim, akik ezt az írást olvassák.
Kit lehetne javasolni Asztalos dr-nak, mint itt született dányi személyt, aki méltó arra, hogy ebbe a kiadványba belekerüljön.

Várom a válaszaitokat, történelmi-néprajzi vonalon való kutatásotok eredményét.

Az írott emlékek 750 évre viszik vissza a mi falunk történetét. Erről tudunk, az előzményekről nem tudunk. De volt előzmény is, az állíthatóan bizonyos.

A dányi kultúr-történet és tudománytörténet vajon hordoz-e még nagyobb embereket, személyeket, mint amiről mindannyian tudunk. Nem a közös kultúrkincs művelői tartoznak ebbe a körbe, nem is a legendák hősei, hanem olyan emberek, akik nevének hallatán még a szomszéd-béli ember is felkapja a fejét és elismeréssel bólogat.

Több nagy veszély fenyegeti a mi kultúrális életünket. És emlékeinket.

Az egyik az, amikor kiszakítjuk autochton (eredeti, valódi) talajából és idegen, számára nem összeillő talajba ültetjük. Ez rablás és kultúra-gyilkosság.

A másik, amikor meghagyjuk ugyan ősi fészkében, született helyén, de példálózunk vele, össze nem illő fogalmakhoz kapcsoljuk. Rendszerint egyéni érdekből. Ez a politkusoknak gyakori fegyvere.

A harmadik veszélyt az jelenti, amikor nem ismerjük a kultúrális tartalom teljes mélységét, és csak nyomokban kisérhető, új gondolati tartalom részévé tesszük. Itt idegenként tud csak létezni.

Kultúra-gyilkos veszély az is, amikor saját hiányosságunk pótlására használjuk. Hogy kerül a csizma az asztalra-kérdezzük ekkor a nép nyelvén.

Veszélyes dolgot rejt magában a materializálódás. Az a jelenség, amikor csak tárgyként, használati eszközként értelmezzük, vagyis nincs mit mondanunk az élet bonyolultságáról és rejtettségéről, kihívásáról és bonyodalmairól, akkor -nosza- viselkedjünk úgy, mintha egy kultúrális kérdést szeretnénk csupán felvillantani.

És halálközeli állapot az is, amikor nem tudunk belőle már erőt meríteni, csak annyit, hogy eleget teszünk bizonyos adminisztratív feladatoknak.

És végül egyet említek még, azt amikor pótlásként, nézőcsalogató mézes madzag gyanánt elővesszük és mutogatjuk magunknak is másoknak is.

A legnagyobb veszélyt viszont az jelenti, amikor hagyjuk a kultúrális hagyományokat, értékeket meghalni. Vagy ha nem is a halálba kergetjük, de pótlására divatos (pénzes-mulatós)- eszközöket használunk.

A kultúrában élni minőségi életet jelent. A minőséghez el kell jutnunk és ennek sajátos intézményi és egyéni életét ismerjük.

Ha valami összetartozik, akkor a kultúra-művelődés-oktatás egy ilyen egység. A kultúra tudás is egyben -még a népi kultúra is! naná!- de műveltség is és ahogyan ma mondják divatosan, kompetencia is.

De van egy sajátos és örökölt miliő is, amibe születtünk, ami körülvesz bennünket a mindennapok során, a mindennapi életünk, a kapcsolataink, kisebb nagyobb közösségeink és maga ez a helyi társadalom, amely felöleli, magához szorítja, rendezi, jutalmazza-bünteti, a maga élő flóráját, az emberek közösségét.

A helyi intézmények rendeltetését nem szabad felcserélni. Ez is kompetencia, vagyis illetőség. Ezen belül pedig működés és tudás-tartalom.

Volt egyszer egy álmom. Ébren született álom volt. Azt is mondhatom, szerelem a dolgok menetében.
Úgy hívták ezt az álmot, hogy ÁMK! Vagyis Általános Művelődési Központ.
Ezt részletezni nincs itt idő és tér. A lényege egy szóval kifejezhet: együttélő testvériség. Vagy komplex művelődési tartalom. Mert miként az emberi személyiség sem osztható részekre (holográfia), úgy a tudás-művelődés-oktatás is egy komplex rendszer aminek intézményi formája az ÁMK.

A kultúra napját ünnepeljük. Akár kis betűvel, akár naggyal írom.
Az ünnepi ruha régen is ott lapult a szekrényben. A legféltettebb helyen. Biztonságban. Már hozzáérni, hozzányúlni is fennkölt dolog volt. Hát még felölteni.
Lélekújulás két vonalon. Az egyik a tárgyi valóság, a másik a lelki tartalom.

Hasznos legyen barátaim a ti öltözködésetek is. A lélekújulás két vonala jellemezze a mai napot. A holnapit méginkább.

És ne feledkezzetek meg a nagybecsű kérésemről: K kerülhetne szerintetek a Nagy Könyvbe, a Galga-ment készülő arcképcsarnokába? Hálásan köszönném a válaszokat, a javaslatokat.

Legyetk bölcsek kultúrában élő büszke dányiak, aki mindig tudták mi az értékes és mi a bóvli.