Kalapom, kalapom..

Nem tanult meg röpülni a kalapom. Nem szállt fel a levegőbe. Nem dobáltam fejem fölé eszement mámorban. Sajnos nem. A fejemen maradt.

Sajnálom, hogy nem váltak be reményeim.

Tetszenek emlékezni a 3:0 oda című írásomra, melyet a magyar kézilabda válogatott veresége kapcsán írtam.
Azt mondtam a végén: minden jó lesz, jóra fordul majd, megverjük a portugálokat aztán az izlandiakat és a mélységes múltba süllyed a hollandok elleni fiaskó. A 0:3, a mi szemszögünkből.

Tegnap este még nem tudtam volna az érzésemet kifejezni. Nagyon mély ütést kaptunk azzal, hogy a portugálokat ugyan legyűrtük egy nullára, de az izlandiaktól kikaptunk ugyanilyen különbséggel. Füstbe ment a terv, itt kering a fejünk körül és torokszorító kesernyés érdessége a szívünkig hatol. Az álom is csak rémképeket rajzolt hamis tudatunkra.

Ma reggel higgadtan átgondoltam a tegnapi történetet és arra jöttem rá, hogy nem is a kézilabda mérkőzésekről van szó ahogyan én gondolom, mert az események sokkal messzebbre visznek bennünket.
Messzebbre a kézilabda pályák világától, még a focipályák környékéről is messzebbre.

A kézilabda csapatunk ugyanis a mi kis hazánk, szeretett otthonunk tágabb világáról beszél.
A tegnap esti meccs ugyanis egy tükör volt. Tükör ami elénk tárta a mi életünket, sorsunkat, jelenünket, jövőnket. Ebbe a tükörbe néztünk bele tegnap este.

A hollandusokkal szembeni vereségünk okán már sejtettem valamit. Azt ugyanis, hogy ezt a meccset nem csak az a tízegynéhány nagyszerű fiú játsza, (szenvedi) akikből a magyar válogatott kerete áll. Az ő szereplésük (leszereplésük) már akkor eldőlt, amikor a média szájára vette őket. A csapatot is, a körülményeket is. A környezetet is.

Hála Istennek, mondhatnám, ha boldogsággal töltött volna el a magyar csapat veresége, vereségei (és egyetlen győzelme), beigazolódott sejtésem. Sejtésem ami mára állítássá erősödött.

Számos illetékes, játékos, vezető és a többi, megszólalt tegnap este a magyar csapat eredménye (eredménytelensége) kapcsán.

Nem tudom mi a végzettsége Bánhidi Bencének -aki egyébként sérülten vállalta a játékot, talán ha nyolcvan százalékos felkészültséggel, de így is a magyar csapat legjobbja tudott lenni.

Mit mondott e a derék fiú a maga kétméteres valóságában, százegynéhány kilós termetével, de nagyon bölcs észjárással. Azt mondta, amit én is mondtam a hollandusok utáni vereség kapcsán, tehát azt mondta, túl sokat foglalkoztunk a körülményekkel. A környezettel. A csapattal, a játék színhelyével. (Vajon miért?)

Ma kérem egy éljátékos mindenféle sportágban sokkal jobban hasonlít egy kifinomult alkotóművészhez, színészhez vagy festőhöz, de mondhatnám azt is, hogy szellemileg és pszichésen éppen úgy kell viselkednie mint egy kutató mérnöknek vagy egy agysebész orvosnak. És nem túlzok, tessék ezt nekem elhinni. Összeszedetten, összerendezetten, istenes reményekkel és a végén meleg hálaadással.
A topon kell lennie fizikailag is szellemileg is. Ahonnét már nincs feljebb.

A játék ma már (labdajátékok és másfajta küzdelmek is) inkább intellektus kérdése minthogy elég legyen hozzá a "bum-bum".
A hét szabad művészetet (grammatika, retorika, dialektika, aritmetika, muzika, asztrológia, stb) ki kell egészíteni a sport művészettel is. És így kell ezt kezelni.

De hogyan kezeli firkász? Az újságíró. (Újságíró?)

Úgy, hogy elkeni a valóságot. "Jól küzdöttek". Mintha nem azért mentek volna a játéktérre. "Egyre jobb formát mutattak". "Nehéz volt a csoportunk, halálcsoport volt ez". Mintha máshol másképpen lett volna. "Nézzünk előre, most következik az olimpiai felkészülés". Akkor ez mi volt? Felkészületlenség? És mondhatnám napestig a kábítást.A parasztvakítást.

Mondják meg nekem, ezek az újságírók kit vagy mit képviselnek. Mert, hogy a szakmát nem, az biztos.

Miért nem kérdezik meg -csak apróság- a "szakmai stábot", hogy miképpen lehet azt nyilatkozni, hogy semmi ötletük nem volt a játék frissítéséhez.
Miért panaszkodhat egy játékos mondván, senki nem nyugtatta le a csapatot. Felhevült szívvel lehet ugyan játszani -sőt kell is- de az ész, a gondolat, a tudás ellenőrzése alatt.

Nem szabad kritikát mondani, úgy mint néhány évtizeddel ezelőtt?!
Csak dicsérni, csak hasra esni a nagy lózung előtt, és elfelejteni mindent, amit az újságíró iskolában tanultak.
Vagy nem engedik kimondani az igazságot? -Erre a verzióra gondolni sem merek.

Haragszom!Igenis, haragszom.

Haragszom érted, te személyedért a te jövődért kedves professzionista sportbarátom. Tudom, nem vagy erre rászorulva. Az én haragomra.
Nem tudok mást tenni. Nem tudok más lenni.

Haragszom érted és nem ellened. Nem ellened.

Mert kérem -ne vegyék oktalan bölcselkedésnek amit mondok- a történelmet elhazudni, elferdíteni, megmásítani egyes emberek arcára szabni, nem lehet. Bármilyen nagy is az arc, bármily magas tisztséget is tölt be az illető a magyar sport egén.