3 : 0 oda

Ez úgy-e valamiféle rejtvény? Vagy számmisztika? Vagy egyszerűen egy értelmetlen közlés? Játék talán, melynek meg kellene adni a megoldást jelentő kulcsát?

Igen játék. Egy játéknak, pontosabban szólva egy meccsnek, egy mérkőzésnek a végeredménye a nyertes szempontjából.

Azt jelzi ebben az esetben, hogy tegnap este három gól különbséggel elveszítettünk egy mérkőzést. Egy meccset. Nagyon várt meccset, kontinens-viadal ékes kísérőjét.
Hogy nyernek majd a magyarok. Felülkerekednek az ellenfél tudásán.

Mi is a lényeg, mondjuk ki egyszerűen: Tegnap este 20022, vagyis huszonkétezer ember, jelenlévő szurkoló szeme láttára három gól különbséggel megverte a holland kézilabda válogatott a magyarokat. A magyarokat, vagyis minket. A legfrissebb, legújabb Arénában.

Hogy ettől lett olcsóbb a csirke farhát, vagy mástól, azt ne feszegessük. (Volt ugyanis egy játékos mondat még az én gyerekkoromban, mely így szólt a Vasas labdarúgó csapatának veresége után: "olcsóbb lett a kakas, kikapott a Vasas."

Tehát ezeket az együtt emlegetett társadalmi jelenségeket, melyeknek nincs közük egymáshoz, vegyük jótékony viccnek.

De ami a sportban, -valamikor azt mondtuk, játékban- van, az egyáltalán nem vicces.

Nem a súlyos milliárdokról akarok szólni, amelyekből felépültek az Arénák. Nem erről, hiszen még valahol legyezgeti is a büszkeségemet, hiúságomat, hogy olyat csinálunk amit senki más. Végtére is, -emlékezhetünk a klasszikussá vált mondásra- Kádár elvtárs, amikor szóvá tették neki munkatársai, állítólag, hogy sok szarka van az üzemekben, azt mondta derűs nyugalommal, megnyugtatva a munkásosztályt, a társadalom vezető erejét (szövetségben a parasztsággal), az értelmiségi réteg támogatása mellett, hogy az nem baj, akkor is itt marad az árú a mi országunkba és erősíti a dolgozó népet.

Ez az MVM Domus is itt van a Népligetben, közel a Sasokhoz, a Gruppamához, építvén a Fradi Várost, nem megy ez el sem az osztrákokhoz, sem az ukránokhoz. Még a nyírségi vagy bodrogközi emberekhez sem. Itt marad Pesten! És aki csodát akar látni, jöjjön nézze meg.

Miként csoda volt a meccs is. A kézlabda meccs a hollandokkal szemben. Csodamód kikaptunk.

Istenem! Ilyen a játék. Ettől szép a sport, izgalmas és kiszámíthatatlan. Vonz is bennünket mint mágnes a vasat. Szájmaszkostul vagy anélkül.
Itt marad hát ez is. A vereség is. Az omikron is.

De a lényeg -szerintem- mégis máshol van.
A lényeg a mi beteges, magyar, életünkben van.

Fordítsuk hát komolyra ezután a szót!

A magyar kézilabda válogatott igen jó erőkből áll. Tehetséges emberekből. Elhivatott sportolókból. Profikból.
Nem is velük volt a baj, bár a pályán nem Nagy Laci volt, vagy Csema Rodrigez. A pályán a mieink voltak, a sokszor megcsodált Lékai, az ellenállhatatlan és az Elverum csapatát erősítő Máthé Dominik, a nagy mágus-tank Bánhidi Bence továbbá az ágyúgolyó erős lövéseket produkáló Bodó Ricsi, Hanusz Egon és a honosított Petár. Meg a többiek. Az -állítólag- világklasszis Mikler Roli. És a többi, és a többi.

A bajnak, vagyis a vereségnek az oka a feltupírozott, felhabosított, amúgy tehetségben habkönnyű, látványában pedig torz és más szomorú időket idéző média.

Olvasom,hogy a francia válogatott tagjai már a karácsonyt is együtt töltötték. Elzárva a nagyvilágtól, a nagyvilági életet élő Covid-tól és minden más zavaró tényezőtől.

Mert kedves barátaim, ma a sport nem játék. Nem elsősorban játék, hanem valamely emberi mozgást produkáló begyakorolt gépezet.
Ennek a gépezetnek van persze lelke. Vannak érzései is, vágyai, törekvései a civil élet irányába.
A profi sport olyan, hogy bizonyos időkben a sportolót el kell zárni a közélet zavara elől. Zárt körben fanatizálni. Szívét-lelkét (pszichéjét) egy irányba, a teljesítmény irányába tartani. Huzamos ideig. A mérkőzés végéig. Az utolsó cseppig. Az utolsó vérig.
A profi csapatok mellett ma tucatnyi szakember dolgozik. Még az orosz Csercseszov nevű "fodbaledző" a Fradihoz szerződve magával hozott orvost, gyúrót, játékelemzőt, másodedzőt, pszichológust. Értitek! A futballhoz! A magyar futballhoz!

A játék nem akkor kezdődik amikor a bíró a sípjába fúj.
Ez már csak a vége a hosszú és bonyolult munkának.
Az a jó csapat, amelyiknek olyan vezetői vannak és olyan társadalmi környezetben él, amelyik tiszteli elsősorban az embert, másodsorban a szakmát.

Nálunk mi történt az elmúlt hetekben, amit én láttam és rendkívül rossznak, az eredményesség szempontjából feleslegesnek, sőt veszélyesnek tartottam.

Elmondom, hogy mit láttam.

Láttam egy nagy épületet, amelyet rendre a felsőfok dicsérő jelzőit használva elénk tártak. De ez még legfeljebb unalmas lehet és bosszantó is, mert kisgyereknek néznek bennünket, és ismétlik rogyásig ugyanazt amit első látásra megjegyeztünk. És talán meg is szerettük. Mindaddig, míg nem viselt magán bizonyos ázsiai jegyeket. De ez még elviselhető, és lehet indiferens is a meccsel szempontjából.

De az, hogy odavitték a magyar játékosokat, a válogatott legjobb és leghíresebb tagjait, hogy mondjanak már némi dicsérő szót, lehetőleg úgy kezdődjön, hogy "fantasztikus" (drang nach fantasztik!!). És nem árt még ha azt mondják, hogy a világon ez egyedülálló, és ebben a térben játszani, az maga a megtestesült kézilabda, a megdicsőült vezetők előtt.

Nem, nem barátaim.
A sport nem erre tanít. A "gyorsabban" magasabbra", "erősebben" hármas olimpiai eszmét az ember, a sportoló lelkébe, pszichéjébe kell ültetni. Azonos a játék az emberrel. És az ember a játékkal. Úgy tiszteli a sportember a másikat, akiben az ő erejének próbakövét látja. Nemes, emberi küzdelemre sarkall, melyet csak ép ésszel, ép fizikai léttel és ép lélekkel lehet legyőzni.
Nem szabad ebbe zavaró tényezőt bevinni. "Nézd milyen nagy és csillogó ez az épület". Nem ettől függ a teljesítmény. Hanem tőled függ, embertől, sportolótól, aki olyan szinte szerzetesi elhivatottsággal, vagyis időt sem kímélő odaadással, tisztelettel és alázattal vagy az embertársad iránt, a küzdelem iránt, hogy mindez testednek és lelkednek felüdülését szolgálja. És példa lehetsz mások elől, akik bíznak benned, akik az élet nehéz, sokszor elviselhetetlen terheit a te munkádhoz és személyes példaadásodhoz kötve tudja elviselni.

Mert erre való a sport. Nem eszköz kicsorbult gondolatok igazolására.

És mi lesz ezután a magyar csapattal.

Jól fognak játszani. Legyőzik talán mindkét ellenfelüket, Izlandot is, Portugáliát is.
És akkor én a képernyő előtt magasra dobom a sapkámat örömömben és szívemhez szorítom ezt az egyszer megvezetett, de nagyon ügyes fiúkat, akik nem az Aréna múlandó légkörében élnek, hanem a mi szívünkben és a nemzet karjaiban.

A 3 : 0 oda, pedig a múlté lesz.

.