Szolidaritás

A címben szereplő idegen szó jelentése: közös kötelességvállalás. A szolidáris, pedig az összetartást jelenti.
Ennek az idegen szónak a magyarra fordítása két fontos, önállóan is használható szót foglal magában. Az egyik a közös, a másik a kötelesség.

Közös ügyünk, éppen aktuálisan a bennünket sújtó, félelmet keltő és nem tudni pontosan milyen törvényeket követve a sorainkat megtizedelő járvány megfékezése.
Az a kötelességünk, hogy ezt közösen tegyük. Közösen tehát, nem mutogatva se előre se hátra, se jobbra se balra. Kizárólagosan mindenkinek csak egyfelé szabad mutatni. Saját magára.

Erről szeretnék szólni, mint a latin mondja- sine ira et studio. Vagyis harag és részrehajlás nélkül.

Ne olvasson ki belőle senki politikai célzatot, célzást, netán állásfoglalást erre vagy arra, mert csak egy csapásirány van, mi is a mi dolgunk, vagy mi lenne a mi dolgunk ebben az eklektikus, ahány ház annyi szokás, helyzetben.

Nem tudok persze érzelmek nélkül szólni. Ez a már harmadik évben garázdálkodó vírus hallatlanul életképes. Ilyen még soha nem volt, mióta világ a világ, a nagy járványjárta időkben sem, hogy évekig együtt legyen az emberiséggel. Mégpedig aktív pusztító munkát végezve. Nem lokálisan, egy-egy helyen, hanem kiterjedve a földkerekség minden országára.
Tavalyelőtt meghalt a fertőzésben egy professzor barátom. Tavaly márciusban elment közülünk egy valamikori hallgatótársam akivel jó barátságot tartottam.
Még most is hallom a rohammentő félelmetes hangját amelyik a házunk előtt állt meg. Én magam is átestem a betegségen. Lelkileg is megviseli az embert de a betegség elmúltával sem hagyja nyugton a fertőzésen átesett és gyógyult beteget. (Posztkovid tünetek).

Itt van hát köztünk a halál! Mi mást mondhatnék az eddig meghalt negyvenezer magyar ember eltávozása, halála után. És még mindig nincs vége. És senki sem tudja megmondani, mikor lesz vége. Az eddigi elképzelések a járvány elmúltáról, még jóslatokként sem igazolódtak be.

Hazajött látogatóba egy hölgyismerősöm aki Franciaországban él. Azt mondja átutazott néhány országon és látja a lakóhelyének is a járvány kezelésében kifejtett munkáját de azt a lazaságot amit szülőhazájában tapasztal, sehol sem látta.
Alátámasztásként egy ugyancsak francia példa. Az egyik szállodába lett elhelyezve a francia kézilabda válogatott, és ott várja a részben magyar rendezésű kézilabda Európa-bajnokság kezdetét. Felháborodva kérik az Európai Kézilabda Szövetséget, vizsgálják ki, miért nem hordanak maszkot a szálloda más lakói, alkalmazottjai!

Mintegy nyolc nappal ezelőtt az egyik környékünkön lévő középületben volt dolgom. Várakoztunk a sorra kerülésre -én már vagy három órája.
Egy beteg asszony érkezett a lányával. A néni erősen köhögött és láthatóan nagyon gyenge állapotban volt. Rosszul lett és az egyik kezelő helységbe vitték. Kiderült, hogy a néni kovidos, de nem is akármennyire. Nagyon! Nagyon-nagyon. Egy légtérben voltunk -mondom- és mindenki gondolhatott arra, vajon a vírusok most elkerültek-e engem, vagy várjam az elkövetkező napokat félelemben, rettegésben.
(Kemény doktor úrral egyetértésben hat napot töltöttem "házi őrizetben".)

Nálunk, kicsi országunkban zajlik az élet.
Mintha mi sem történne körülöttünk.
Merthogy a kórházak leterheltek az tény. Ezt mi, egyszerű halandó emberek csak tényként elfogadhatjuk.
Az orvosi rendelők, le egészen a háziorvosi szolgálatig túlontúl, emberi erő határán is túl teljesítenek.
A hivatalos szervekről nem szólok. Itélje azt meg az akinek az útjába kerülnek.

De azt, hogy mi betegek, potenciális betegek, az élet alágyűrtjei, hogy szinte semmit sem teszünk ennek a kórnak a megfékezésére,, na az már a mi bűnünk.
Az már a mi felelősségünk.
Hogy úgy teszünk, úgy viselkedünk, mintha körülöttünk minden jó volna, semmi fenyegetettség nem kísértene bennünket, az már a mi szegényes látókörünk.

Már általános iskolában is tanították -nekünk legalábbis-, hogy a vírusok, köztünk vannak, bennünk is lehetnek és cseppfertőzéssel terjednek, ezért tartsuk magunkat megfelelő védő távolságban a másiktól, hogy akadályozzuk meg a cseppfertőzést, zsebkendővel (maszkkal) az nemhogy elemi kötelességünk, de egyenesen a bűnnek, a bűnelkövetésnek ódiumát is magán viseli.

Mert mi is lenne kedves betegtársak, kedves egészségben örvendező barátaim, potenciális betegséghordozó emberek, ha nem mennénk közösségbe, tömegbe csak akkor -és ott is óvatosan- ha feltétlen szükséges és a legkevesebb ideig tartóan.

Ki kényszerít rá bennünket, hogy tíz, száz vagy néhányszáz (esetleg ezer) fős rendezvényeket tartsunk! Na ki? Kimondom: a mi felelőtlenségünk.
Hét-nyolc milliárd ember él a Földön. Talán. Hány százaléka ennek a mi negyvenezer halottunk, negyvenezer magyar ember idő előtti eltávozása?
Közel ötezer ember él községünkben. Hány százaléka ennek a kovidben elhunytak száma?
Ugy-e elég kis számot kapunk a számtanóra végén-

De mennyit jelent ez az emberveszteség a családnak? Nem néhány százalékot. És mennyit jelent ez a halottnak az élők közül távozónak. Úgy-e ez már száz százalék.

Milyen bájos egy újszülött csecsemő. Mennyire várt és milyen nagy örömforrás ez a családnak! És milyen nagy veszteség a hiánya. És milyen nagy bánat az eltávozása.

Mennyit ér nekünk egy ember élete?

A kicsi gyermek első és látható eszessége, bölcsessége akkor tűnik fel leginkább, amikor eléri a "miért" korszakot. Miért van ez így vagy úgy. Miért esik le a földre a feldobott labda. Miért történik a konyhában az anyu munkája révén az a sok csoda. Miért és miért.

Felnőttként elfelejtettük, hogy most is a "miért" korszakban vagyunk. A "miért" korszakot mára sem felejtettük el.

Miért hal meg annyi ember a kovidban nálunk.
Miért mondjuk(tartjuk) magunkról, hogy ennek megfékezése nem a mi dolgunk.
Miért kergetjük veszélybe embertársunkat, összegyűjtve a tömeget egy helységbe?
Miért nem tettünk valamit, talán csak egy kis dolog is elég lett volna ahhoz, hogy ne öltözzön feketébe a család mert elveszítette egyik rokonát. Netán édesapját, édesanyját. Fivérét, nővérét. Felebarátját.

Egy nagy terhet hordunk a vállainkon Nagyon nagy terhet.
Ezt a terhet úgy hívják, hogy "történelmi felejtés".

A történelmi felejtés fátyla, fekete kendője borul szívünkre. Lelkünkre is talán. Elménkre mindenképpen akkor, amikor az élet védelmére a legkisebb erőfeszítést sem tesszük meg.
A történelmi felejtés ördögi sikere az, amikor a saját vélt (vagy valós, de kétes) sikerünket az ördög segítségével érjük el.

Van-e ötven igaz ember ebben a faluban? (országban). Van-e legalább tíz tiszta ember. Van-e legalább öt Istenfélő hívő ember. Van-e legalább egy, aki ellenállt az ördög kisértésének. Akiért érdemes ezt a falut megtartani. Akikért érdemes ezt a világot tovább kormányozni.

Nem tudom. A bibliai példát, melyből vettem a hasonlatot, viszont ismerem. Miként Te is ismered kedves barátom.

Megmérettetünk. A megmérettetés idejét érjük.
A megméretésnek eredménye van. Vagy ilyen vagy olyan.

Ott a falon a kéz. A mutató ujj feléd irányul. Mint a történelmi időkben lett-légyen.
Vajon könnyűnek vagy nehéznek találtatunk-e.

Minderre választ kapunk. Talán nem is olyan soká. Ki tudja?

A szolidaritás viszont, vagyis a felelősség az együtt, egymásért való gondoskodás ha bennünk él, velünk él, akkor mi is tettünk ennek a járványnak szelídebb jelenlétéért.

Ha nem tettünk, ha nem teszünk, akkor nem a felebaráti (és isteni) szeretet munkálkodik bennünk, hanem az a bizonyos erő, amelyik annyi ember szívét, gondolatát, lelkét megrontotta már, és forrása lett mára, talán még kifejezettebben mint máskor a világi hívságnak és megrontójává vált ennek a világnak.

Ennek a rontásnak neve kovid, delta variáns, omikron. De az is lehet, hogy ez nem a rontás maga, hanem előhírnök egy még rosszabb forgatókönyv bekövetkeztének.

Álljunk hát végre a sarkunkra és válasszuk el a tiszta búzától az ocsút.