Attila hazament

Otthonából. Az otthonból. A szülői házból. A magányból. Az egyedüllétből. Az elhagyatottságból. A reménytelenségből. A kitaszítottságból. Az érzéketlenségünkből. A maga vívott küzdelemből. A sötét, nyirkos éjszakából. Az udvari árnyak fénytelenségéből. A feszítő némaságból. Az együttérző pillantások tehetetlenségéből. A harcból. A maga vívott küzdelemből. A gyengülő testből. A félénk pillantások tüzéből. A részvétlen világból. Hunyorgó szemek vádjából. A "mileszvele" tehetetlenségből. A "szegénygyerek" semmitmondó részvétlenségből.

Elment tőlünk, elment előlünk, de ittmaradt bennünk.

Attila szorgalmas gyerek volt. Csendes, magasranőtt ingadozó kajla, mint a vele accelerálódott (hirtelen fejlődő, gyorsult) társainak némelyike. Látom magam előtt, amint mélyre hajol a padon. Az iskolapadon. Gyűri a betűket, símítja a gondolatokat. Alkot! Életet, iskolát, közösséget, dolgozatot. Nem les jobbr-balra. Nem takarja el írását sem félkönyékkel mások elől, írígyen. Odaadja mindenkinek. Mindent amit érdemel.
Jó dolgozatot ír. Bravó Attila! Nézzétek fiaim Attilát! Ő meg tudta tanulni. Mert szorgalmas. Mert jóeszű. Mert kötelességtudó. Mert örömet akar szerezni szüleinek. Példát mutatni két kisebb fiú testvérének.

Nézzétek Attilát!
Ott jön! Nem bánt. Ne térj ki előle, ne szégyenítsd meg. Szelíd, jóságos, mint régen. Udvarias. Szánalmasan udvarias és szolgalelkű. Betegen is. Betegen még jobban. Falhoz símul, míg elmész mellette. "Szervusz Attila! Jó napot kívánok!" Így üdvözöltem mindig ha találkoztunk.
Mit gondolt, gondolt- egyáltalán valamit beteg elméje míg rám nézett nagy kikerekedett szemekkel. Előfordult, egyszer-másszor, ő mondat előbb: "Jónapot".
Jónapot és kész. Mit érdemelsz te csalárd világ. Érdemled-e Attilát. A beteget. A valamikori egészséges, vidám Attilát, aki szépen haladt előre a szakmájában. Dolgozott, lehajtott fővel annyit amennyit bírt. Vagy még ennél is többet. Mígnem belerokkant. Így mondják a népek. Ezt hallottam az utcán. Belerokkant. Becsapták talán. Kijátszották, ráverték a balhét! És ő tűrte. Tűrte, míg lehetett. Befelé csorgó nehezen gördülő férfi könnyekkel.

Terhet hordozott, súlyos nehéz terheket. Mint minden ember. De nem csak nehéz terhek nyomták a vállát, hanem könnyűnek látszó Isten-terhek is a szívét. Isten-terhek, Isten-képek, Istenképmások, Isten-élmények. Benne volt az Isten. A legjobban akkor mutatta meg magát az Úr Attilában amikor beteg lett. Kiválasztotta őt minden bizonnyal képnek. Isten-képnek. Isten-adománynak.

Megláttuk-e ezt mi "épek" Attilában?
Ha megláttuk, akkor közel kerültünk hozzá. Akkor birtokoltuk is Őt. Az Istent. Akkor tanúságtevők is voltunk. Akkor imádkoztunk is. Akkor ma méltóak vagyunk a Várakozásra. Hogy eljöjjön közénk. Itt legyen velünk. Hogy a vállára vehessen bennünket. Hogy bevihessen bennünket az Örök Hazába.

Úgy mint Attilát. Minden bizonnyal.

Azt mondják, a hideg csak addig emészti az ember testét, érzékszerveit, az érzékelő idegvégeket amíg az ember tudatánál van. Ha ezt elveszti, mármint a tudatot, akkor érzéki csalódások közepette a hideget melegnek érzi. Erről mesélt az óceánt kenujával egyedül átszelni készülő magyar sportember. Szerencséjére utolsó pillanatban, ép eszének egy kicsi darabjával megnyomta vészjelzőt. Így mentették ki őt a halál markából.

Hideg szobában hideg gondolatok születnek. De talán nem hideg érzések. Attila meg tudná ezt mondani. Ha megtudná!

Attila a mi tükörképünk. A mi cselekvéseinknek a tükörképe. A mi tudásunknak, emberhez való viszonyunknak a tükörképe. A mi vallási hitünknek is tükörképe!

Jó meleg szobában, fűtött templompadok között részvéttel és sajnálkozással nézzük a Betlehemi jászolban fekvő Kisdedet. Komfortzóna!

De ő, a Kisded nem a jászolban van jelen nekünk.
Attilában, Attilákban van jelen és minden más emberben is akire szeretetünket, cselekvő hitünk eszközét ki tudjuk terjeszteni.

Gondoljunk az Adventben Attilára is. Legyen intő jel a számunkra, feledésünkre figyelmeztetés, hogy a fájdalmak, küzdelmek, sorstragédiák, betegségek, csillagos ég alatt vacogó emberek lázas hidegrázása, vaskerítések árnyékában, vagy máshol, Attilát idézik nekünk. Amikor a puskák csövén megtörik bágyadtan a holdvilág, amikor az élet reményében világra kívánkozik a menekültsátrakban egy-egy újszülött, amikor a hideg tengervíz nyaldossa a süllyedő csónakot, akkor a Betlehemi jászol van ott jelen.

Attila otthonra lelt. Új otthonra, biztonságos otthonra.
Képe -és nem csak arcéle- itt maradt köztünk.

Attila már hazulról figyeli a mi Adventünket. A mi várakozásunk tisztasága és épsége, isteni sugallatú magasztossága föld adta küzdelmes életünkben Attila képében van nekünk jelen.