Hol rontott, ki rontott?

Egy valamikori élőképpel szeretném bevezetni e címnek megadott kérdésre a feleletet. Ha egyáltalán kimerítő, pontos felelet lesz ez.
Gyanítom, hogy nem az!
Mégis belekezdek.

Az élőkép egy konstruált csatajelenet, amelyet évről-évre megrendeznek az isaszegiekkel karöltve a 49-es dicső tavaszi hadjárat "játékosai" a fényes isaszegi csata színhelyén, illetve szomszédságában, a Szoborhegyen.
Beöltözve magyar huszárnak, tüzérnek, népfelkelőnek, osztrák katonának azok a derék felnőtt emberek (idősebbek is fiatalabbak is) akik nem csak egy alkalommal, de egész évben -hanem életükben- őrzik a 48-as forradalom hagyományait. És emlékét. Szent, borzalmas és dicsőséges emlékét. Emlékek magyar módra! Sírunk is, nevetünk is. Örülünk is, bánkódunk is. (Népi mondás: Sírva mulat a magyar! Hát így.Ez is hungarikum.)

A csata irtózatos ágyúzással kezdődik, lovasrohammal, a gyalogok védelmében, szabályos és kidolgozott harcmodorban.

Az egyik unokám, Jánoska (ma már János a maga 185 centijével, öntudatos gimnazista és cserkész) addig unszolt, hogy menjek el vele, nézzük meg ezt a komoly játékot, mígnem beleegyeztem. Sőt lelkes támogatója lettem, ennek az iskolát még el sem kezdő komoly ifjú embernek , aki -már akkor- öntudatos célokat tűzött ki magának. Hazafias célokat -mint kiderült később.

Az egyik pavilonnál megvetetett velem egy fakardot egy fapuskát és egy huszárcsákót.
Karddal az oldalon -mert fel kellett kötni-, puska a kezében, legényesen fején a papírcsákó, félrecsúszva kissé. Fénylett az arca. Megkeményítette lépéseit és azt sem engedte meg, hogy a kezét megfogjam. Jött velem és a többekkel, akik nézőkét mentünk háborút szemlélni.
Néztük is, nagy komolyan, míg eszembe jutott egy fertályóra múlva, hol van Jánoska?

A harc kellős közepén a lelkes nézők lábai mellett, guggolva, csúszva "kaptam meg" őt (mint ahogyan a székely mondja). (Hát hol legyen egy magyar katona? Ott ahol legközelebb van a halál mert ott a legfényesebb a győzelem is.)

Hol vagy, mit csinálsz, kérdeztem tőle örömmel is, aggodalommal is.

Felállt ez a kis népfelkelő és azt mondta, jó hangosan. Papa!Lelőttem vagy tíz osztrákot -dicsekedett vele, de -vált a hangja szomorúvá, sajnos véletlenül két magyar huszárt is.

Ennyit a gyermeki fantáziáról és őszinteségről.

Vigyázunk-e erre a tiszta lelki életű gyermekekre, gyermekeinkre, unokáinkra úgy, hogy ez a nagy érték (mi is? hazaszeretet, tenniakarás, őszinteség, kimeríthetetlen fantázia, rajongó tiszta érzések tömkelege st) el ne vesszen, de inkább tovább gyarapodjon.

"Ha nem lesztek olyanokká, mint ezek a gyerekek -mondja Jézus, nem lesz utatok a mennyországba.
Gyermekké, gyermeki tisztaságú felnőtté kell válnunk.
Minden rossz, amit tapasztalunk ma a fitalok körében, deviancia, beilleszkedési zavar, tiszteletlenség, st stb nem más mint a felnőtt társadalom által nyújtott minták, képek társadalmi megöröklése.

Ha van világraszóló magyar irodalmi alkotás, akkor Madách Imre műve, Az ember tragédiája az.
Ennek a műnek a nyolcadik része (nyolcadik szín) Prága.
Ádám itt Kepler lesz, a csillagász, fizikus, akinek famulusa, vagyis legfőbb segítője, "jobbkeze" nem más mint Lucifer.
Ő mondja ki az igazságot -sajnos- Lucifer, ez a bukott angyal, ez a hamis fényt hozó lény, mikor így összegzi, ezt a fent leírt emberi (sajnos sikeres) próbálkozást:

"Nem messiás-é minden újszülött, fénylő csillag, mely feltűnt a családnak, s csak később fejlődik a szokott pimasszá"

Olyan megható nézni a kismamákat. Becézgetik gyermeküket. Joggal és ebben őszinteség van. Nem megjátszás. Egyetlenem-nek mondják, aki a világon a legfontosabb számukra. Meddig lesz így -kérdem én.
Igen messiás minden újszülött mert elhozta (megmutatta) a szülőknek a mennyországot. És később "fejlődik" a szokott pimasszá -összegzi társadalmi méretű megállapítását az ördög. (aki ránk csimpaszkodva "nevel" bennünket. Anti-Krisztusként. Ellen- Krisztusként. Ál-Megváltóként.
A Gonosz nem szűnik meg ránk csimpaszkodva kígyóként etetve bennünket a Halál-fájáról. Megosztva, háborúzva gyengít e bennünket. Vajon meddig bírjuk? Vajon kibírjuk?

A bevezetőben írt gyermeki öröm és tenniakarás, az értékeknek a csalhatatlan szétválasztása, az életöröm és tisztaság mely belülről, a lélek felől táplálja az embert, nem más, mint a bennünk lévő Isten-élmények megmutatása, halhatatlansága.

Ez a mi kincsünk. Ez az, amit Sík Sándor versében így ír le: "édes az ifjak méntás koszorúja".

Sajnos erre a koszorúra hamis virágok, művirágok is kerülnek.

Mondok egy művirágot gyorsan.

Számottevő tudósok mondják, hangoztatják a mai járvány egyik ellenszerét, a maszkviselést és a távolságtartást.

Mi persze bulikat szervezünk, megyünk ha kell, ha nem, és csodálkozunk, hogy még mindig itt tartunk két év távlatában szinte, nem látjuk a végét. Nem látjuk a javulást.

Nem csak vírussal fertőzöttek vagyunk. Betegít bennünket önnön beképzeltségünk, értékvesztéseink és mindaz amivel elhagytuk az Élet Forrását. Kiskorúak lettünk. Félrevezetettek és félrevezetők.
Hamis gyöngyök után szaladunk. Mi lettünk a világ, hamis gyöngyökkel megvehető fehér bennszülöttei. Bennünket a civilizáció is elhagyott mert élő fák, bokrok, ligetek (őserdők) helyett betonnal fedjük a földet.

Nem bízunk embertársainkban mert régen eljátszottuk egymással szembeni bizalmunkat. Szavahihetetlenek lettünk, mert mi sem az igaz szónak hiszünk.
Körjátékot játszunk, felnőtt módra, kinn a bárány benn a farkas. Egyszer bárányok vagyunk, másszor farkasok. Ez a legbiztosabb módja az emberirtásnak. A kultúra megfeneklésének, a múltat hamuba csomagoljuk, gondolatunk a jövőt nézvést nincs. És ha netán lenne, megeszi azt a végtelen jó étvágyú, politika. Velünk együtt. A pártosság melynek új fegyvere és nomenklatúrája az ördögjárta kommunikáció. Nem a tudás lett a hatalom eszköze és fegyvere, hanem a futballpályáról átvett acsarkodás.

Hol vannak? Na hol vannak? Hol vannak azok, akik elrontották ezt a világot?
Talán Ádám és Éva?
Talán a végtelen gőg és egoizmus?
Talán a halott eszmékből faragott istenképek?
Talán az ipari forradalom, forradalmak?
Talán a francia forradalom hamis éthosza?
Talán a fejére állított dialektika, vagy a rosszul értelmezett idealizmus?
Az ember alkotta ordas eszmék, eszement percemberek őrjöngése?

Talán az emberi gyengeség? Az ember, aki elveszítette a legfőbb bizalmat, aki hallgatott (és ma is hallgat) az ördögre, a ravasz kígyóra, a talmi csillogásra és az emberre, akinek kicsi már a bolygó is, egyre magasabbra tör "acél szárnyon" és felfogni sem tudja, hogy ha valaki rászorul az irgalomra az ő lesz és nem más.

Iskolában megtanultunk olvasni. De az idők jelei hieroglifák számunkra.
Új olvasókönyv kell. Új tanítók és fogékony gyerekek. Akik majd minden nap meg tudják vívni az élet-halál harcukat a gonosszal, fapuskával és fakarddal felvértezve sem csökken győzelmi esélyük és ha netán "mellé lőnek" is, boldog birtokosai lesznek a győzelemnek.