Közel a százhoz

Öreg Néni ül a tolószékében az épület első emeletének halljában. Szembe fordítja a tolószéket a feljárati lépcsővel melyet egy lécből készült ajtó zár el a tértől. Az ajtón retesz van. Mindig zárva. Erre ügyelnek a lépcsőn közlekedők. Soha ne legyen nyitva az ajtó csak az átjáráskor. Az Öreg Néni oda-odapillant az ajtóra, mikor nyílik már végre. Aztán lecsukja a szemét, talán alszik egy keveset. Az éjszaka ma sem volt jó, ma sem, éppen úgy mint tegnap sem és azelőtt sem. Nem jön az ember szemére álom akkor amikor akarja. Lehet az éjjel vagy nappal. Mindig rossz alvó volt. Fiatal korában is. Igen, ha az ember üldözött, hozzászokik az éber alváshoz. Mert a kötelesség nem hagyja nyugodni az embert. A munkának sohasincs vége. A paraszti munka a leghűségesebb barát. Nem távozik az ember mellől akkor sem amikor másnak lenne itt az ideje.

Imádkozzon -mondta neki egy ismerőse, amikor panaszkodott az álmatlanság miatt. Igen, bárcsak tudnék. Nem hagyott el engem az én Istenem, mondja csendben,csak úgy magában. Csak úgy magának. Nem hagyott el mert tudta, hogy hűséges cselédje vagyok. A rám bízott keveset megtartottam, gyarapítottam. Sokszor csak egy sóhajjal, egy rövid fohásszal. Zarándoklattal Mária-napra, fogadottnapi zarándokútra Pünkösd napját követően, Szentháromság vasárnapján. Meztéláb mentünk! Mári néni vezetésével, aki egyben előénekes, előimádkozó volt.

A háború után, amikor férje hadifogságba volt, kettőzött erővel dolgozott az "öregeknek". Az apósnak anyósnak. Maradsz-e lyányom, kérdezte tőle anyósa, vagy hazamész, ha a fiam "ottmarad". Maradok! Mondtam könnybe lábadt szemmel. Jók voltak hozzám a férjem szülei mindig. Isten áldja őket poraikban is.

Soha nem gondolta, hogy valaha is öregek otthonába kerül. Otthon csak egy van, miként egy a férj, egy a ház és egy az Isten. Így gondolta fiatal korában.

Aztán az élet súlya, vállalhatatlan terhe, betegségének öreg korára jelentkező számos korlátja, a megrokkant test tehetetlensége, valaha erős izmok, inak és csontok hűtlensége, az egész, körülötte megváltozott környezet az Otthonba kényszerítette. Az öregek otthonába. Egy gondozóházba. Nem volt miről beszélni-belátta. Nem adódott más választás.

A politika az oka mindennek. A háború után -mondja halkan, suttogva, hogy elgyengült erejét óvja a terheléstől, a lelki és fizikai terhektől saját földünkön dolgoztunk a párommal, akit haza segített az Isten, kimentett a halál markából és megóvott idegen földön is.
Rendje volt a munkának, feszített rendje ugyan, de nagy gondoskodással neveltem gyermekeimet és a férjem szüleit is, mindeközben.
A változás kezdetét az jelentette, amikor megfosztottak bennünket, hogy saját életünk gazdái lehessünk. Amikor megmondták, mely nap mit kell csinálni. Érkezett reggel a tsz traktora és mi felkapaszkodtunk -gyalogmunkások- a pótkocsira, hogy a mezőre menjünk.
Ekkor éreztem, tudtam, hogy megszakad az a lánc amelyet évszázadokon át védtek, óvtak elődeink. A családot egybe tartani, már nem lehetett.
Látszólagos önállóságunkat gyorsan felváltotta az ennél is rosszabb és nehezebb kihívás: irodákban eszelték ki, mit és mennyit kell dolgoznunk.Teljesítenünk. Valójában bérmunkások lettünk, agrárproletárok, mint mondták a vezetők.
Megjelentek a gépek a földeken, az utakon, feleslegessé vált sok-sok ember itt a faluban is és városba ment munkát keresni, hogy a család megélhetését biztosítsa.

Nagyot fordult a világ. Sokszor éreztem, hogy a feje tetejére állt.

A legnagyobb változást az jelentette, amikor a családok tagjai szétköltöztek. Új házak épültek sorjába, fiatal családok váltak le a szülőkről, hagyták el a szülői házat.

Az egyik nagyapám bíró volt a faluban. A másik nagyapám, édesapám apja beteg lett. Le kellett vágni az egyik lábát. A beteggondozását a három menyecske közül a legidősebb vállalta.
És így ment ez másoknál is. Így ment ez minden munkánál.

Miként lehetett volna úgy együtt tartani a családokat, hogy kevesebb kórház, kevesebb óvoda épüljön, hogy azokat a család egységét fenntartó kapcsolatokat és szükséges feladatokat ellátó szerepeket otthon lehessen végezni, azt nem tudom.
Azt viszont öreg fejjel is látom, -hiszen bár végtagjaim bénák, kezem, lábam tehetetlen, testem gyenge, de az Isten az ép eszemet meghagyta- hogy az új világ új intézményei nem tudják azokat a szerepeket ellátni, amelyek harmóniába együtt tudnák tartani a családokat. Ha nem is egy fedél alatt, egylégtérbe, de egyszívvel, egylélekkel, az Istennek tartozó felelősséggel.
Ma mindenkinek feladata van. Kicsinek is nagynak is. Ezt a feladatot kérik számon az előljárók. Iskolában is munkahelyeken is. De azt senki sem kérdezi meg, miként tudod ellátni beteg szüleid gondozását, miként tudod erősíteni a családi egységet. És te, dolgozó milyen bajokkal esetleg betegségekkel küzdesz. Ez senkinek sem jut eszébe. Csak egy dolog a fontos. Minél több legyen az árú, a ruha, a bicikli, autó, és minden más fogyasztási eszköz.
Ez az elsődleges szempont. A termelés. De ebből az ember sajnos kiesik. Főleg akkor már, amikor tehetetlenné válik.

Mennék haza én is, hogyne mennék? A megszokott környezetemben, ahol minden fűszálat, téglát ismerek. Oda, ahol az idős, beteg családtagjaimat gondoztam. Nehéz átültetni az öreg fát új földbe.
Mennék haza, de tudom, hogy nem lehet. Az én bajomat, problémámat már csak az a világ tudja kezelni, amelyik az ilyen munkára szakosodik.
És ami talán még ennél is több. Mi lesz a fiatalokkal, az öregkori bajaikkal. Ki fogja ezt megoldani, gyógyítani? A magára hagyott világ, a gátak közé szorított család ezt már nem tudja elvégezni.

Maradnak az idősotthonok, mint végső mentsvárak? Aggódom e miatt is. Az unokáim, dédunokáim élete miatt is. Egy-egy fohász értük elhagyja ajkam. Gondolatban Isten irgalmát kérem rájuk.

Öreg Néni közel került a századik évéhez.
Mindig józan életet élt, szabálykövető volt és bírta azokat a praktikákat is amelyeket a paraszti társadalom magán hordott. A túlélés reményébe sokszor.

Idősek háza bárcsak -jobb híján- otthon lehetne. Érzelmekben is, szeretetben is és nem csak gondozásban.
Az idős emberek áldozata jó és termékeny hajtásokat teremtsen, vagyis áldozatot a gondozóktól. Önátadást és azonosulást szenvedésben, sikerben, lélekben.