Vencel hol van?

Az 1956-os forradalom ünneplését, a rá való emlékezést és a"tőle" kapott üzenetet sajátosan éli meg minden magyar ember. Én is, más is.
Aki még emlékezhet rá, aki már olyan korban volt, hogy ésszel felfoghatta mi történik körülötte, annak talán kevés a szokványos kötelező, formális és egykaptafára való összejövetel. Vers, ünnepi beszéd (sokszor nem ünnepi gondolatokkal) "csapataink harcba állnak" -Nagy Imrétől idézett mondás, lyukas magyar zászló lengetése, a végén egy kis harapnivalóval, nassolás, pohár itallal.

Élénk és elevenen élő, máig ható élmények sora kisér bennünket. Hatodik osztályos voltam, átélve nem csak a forradalmi napok dányi sajátos csendjét és történeteit hanem az előzményeket is, vagyis a Rákosi korszakot, a magyar parasztságra zúduló összes ellenszenvével és kínjával.
Nekünk nem hír és nem újdonság hanem eleven (gyermeki) fájdalom a padlássöprés, a beszolgáltatás, a feketén (tilos) disznóvágás és az a kín amit láttunk hadifogságból szabadult szüleink néma ajkán.

Sok esemény él bennem a mai napig is, a csendes falunk lélegzetelállító némasága, mely a lelkekben nem nyugalmat hanem energiadús visszafogottságot fémjelzett. Hangos szó alig hallatszott, Nemzeti dal tanárunktól Dr Helméczy Mátyástól a világháborúra emlékeztető szobor előtt, a konvojban vonuló szovjet tankok végeláthatatlan sora és félelmetes dühöngése a vastalpaknak a rossz minőségű országúton.

Magó Julia középiskolai tanár volt, a lányokat tanította, mert magyar szakos tanár volt, aki nem mástól mint Sík Sándor papköltőtől vette át tudományát a szegedi egyetemen. Nem volt házas, mert mint titokban tartva tudtuk, szerzetes nővér volt. Filoména nővér.
Kenyeret gyűjtött a mai pékség előtti téren a felkelőknek, hangos szóval kérve e csekély, de fontos és szimbolikus áldozatot.

Titokban történt, hogy százas szöget szórtak a Dánsár dűlő mellett húzódó országútra, hogy "marasztalják" a gumi kerekű lövegeket, de a vastalpakon érkező tankok ezen csak nevethettek. Kálmán Attila és Bereczky László fiatal tanárok voltak a tettesek.

Kálmán Attila az éj leple alatt itthagyta a községet és kalandos úton Pestre ment, ahol csatlakozott a szénatériek fegyveres csapatához.

Rádió nem volt minden lakásban. A miénkben sem ezidőtájt. Nagy Pista bácsihoz ment édesanyám (rokon volt), hogy a tehetős nagygazda kis konyhájában hallgassa meg az esti híreket és mondván ezek után, "ejsenhover" (vagyis Eisenhower, az USA republikánus elnöke) már küldi csapatait a forradalmunk megvédésére. Esze ágában sem volt ilyet tenni. Csak ámított és kábított bennünket a Szabad Európa rádió (Münchenből sugárzott) hírei, miként az angol adók is. ")London, itt London beszél")
Látni kellette, magunkra maradtunk.

Mozgolódás volt, gyenge szervezettséggel.
Hernádi József rohant hozzánk és kérdezte nagyapámtól: Vencel, András hol vannak? Harcba szólítani jött ez a sokat megélt és dörzsölt magyar, aki az egyik tehetős dányi családba nősült és végül Svájcba kötött ki, menekülvén a kopók elől. Kivitte néhány év után feleségét is, lányát meg fiát. Rokonságba voltunk vele de a kapcsolatot igazán az Újfalusi családdal tartotta, mert JÁNOSNAK keresztapja volt.
A nevezett András és Vencel (keresztapám) a testvér Jánossal együtt (Gódor Jani bácsi) alig nyolc éve szabadult a szovjet lágerekből ahol hadifogolyként tartották. Nem volt lelki erejük hogy fegyveres konfliktusba akár, vegyenek részt.

Magam is "felkelő" voltam. Na, nem csak reggel az ágyból, hanem a forradalmi cselekményben is élénk érdeklődéssel és tettekkel.
Ilyen volt pl az amikor a Békekölcsön-papírokból (mindegyikből) kivágtam ollóval a címert. (Ez volt az én lyukas zászlóm,) Elérte mvele, hogy nem váltották vissza (hogy is merték volna szüleim a hatóság elé tárni forradalmi cselekményemet), így megrövidítettem a családot néhányszáz forinttal.
Julia tanárnő kezdeményezte kenyér gyűjtésben is részt vettem. Aznap nem volt itthon vacsora.

Féltem a forradalmi cselekmények idején attól, hogy kimennek az oroszok. Nagymamám azt mondta az esti ima alkalmával, hogy a forradalom rosszabb mint a háború, mert itt késsel is ölnek és mindenfajta mással is. Ez vár ránk ha kimennek az oroszok, ezért imádkozzál, -mondta nekem-, hogy ez ne történjen meg. Mármint a gyilkolások késsel, mással.
"Édes jó Istenem -mondtam minden este- ha kimennek az oroszok, akkor ne mifelénk jöjjenek és ne gyilkoljanak le senkit mert dühösek lettek ránk".

Mi tagadás, be kell vallanunk, hogy a magyar falvak -néhány kivétellel- távolmaradtak a forradalmi események radikalizálódásától. A paraszt ember másképpen méri az időt, másképpen az erőt mint munkás felebarátja. A paraszt embert köti a táj, az udvar és ház ahol él, a keserves munkával megszerzett vagyonka, ami életének fenntartására szolgál.
A második világháborúban a parasztfiúk példásan helytálltak. Megbízhatóak voltak és szorgalmasan kötelezettség tudók. Nem hátráltak és nem féltek a golyózáporban sem. A parasztember szereti a nyugalmat és irtózik a változástól. Igényeit a lehetőséghez és az adott helyzethez alakítja. Ha kell, nélkülöz, éhezik de nem változtat. Hűsége és megbízhatósága vallásos hitének és a paraszti létmód -mondhatni talán- szentségének hibátlan gyakorlásában és tiszteletében rejlik. A föld, mint anyaföld, szülőföld és munkában társ, élő barátja neki. A barátság hűségre kötelez.

Hajtsunk főt a forradalmi mártírok előtt. Apáink híres szorgalma és hibátlan vallásos érzülete előtt.

Váljék a magyar föld a békesség honává, a magyar ember pedig a legfőbb isteni parancs a felebaráti szeretetben égő fáklya legyen, mintája mindannak amit mártír elődei életükkel szolgáltak.

De nem tétlenségben.