Tükröt tartva

Az ötvenhatos magyar forradalom és szabadságharc méltó megünneplésére készülünk. Vajon arra-e?

Az egyetlen győztes magyar forradalom hazánk történetében és nemzeti mivoltában Bocskai István nevéhez fűződik.
Ez a forradalom (szabadságharc) akkor történt, amikor az országunk három felé szakadt. Három felé szakították. Egy része a királyság volt a Habsburgok vezetésével, másik része török hódoltság és a harmadik rész Erdélyt foglalta magában.
Vérrel itatott, verejtékkel dúsított, harcmezőkön élesített, szomorú sorsa volt ez a mi hazánknak, nemzetünknek.

Mégis, ebben az időben, 1606-ban Bocskai István az "idegen" hajdúkra is támaszkodva, győzelemre vitte a maga harcát.
Miért is?

Legjobban és megindító hazafiúi érzelmekkel telt politikai végrendeletében látjuk ezt, mely kivonatosan így szólt:

"Én, Bocskai István Isten kegyelmességéből Magyarországnak és Erdélynek fejedelme, székelyeknek ispánja, mint nemzetemnek, hazámnak igen jóakarója fordítom elmémet...tetszésemet, megírom szeretettel intvén, mind az erdélyieket és magyarországi híveinket az egymáshoz való szép egyezségre, atyafiúi szeretetre.
Az erdélyieket, hogy Magyarországtól, ha más fejedelemség alatt lesznek is, el ne szakadjanak.
A magyarországiakat, hogy az erdélyieket el ne taszítsák, tartván őt atyafijának és véreinek...."

Hol van barátaim, ma a "szép egyezség".
Az utcán talán, hogy egymástól néhányszáz méterre a magyar forradalom ünnepén (mert a forradalom ünnep akkor is ha elbukott, akkor is ha nem, mert a legjobb, hazáért bugyogó magyar véreket tartja egybe) olyan magyar emberek "ünnepelnek", akik nem, hogy atyafiúi szeretettel, de egyenesen gyűlölködő, egymás elpusztítására törekvő szándékkal vicsorognak és kiabálnak egymásra. A történelmi elme leszorítása folyik, holott a magyar történelemnek dicső napjaira , győzelmeire is emlékezve, méltó tisztelettel és a magyar önismeret és önbecsülés legszebb példáin nevelkedve, tartani kellene magasra azt a lyukas zászlót, amelyik e vérbefolytott forradalmunknak immár a jelképe lett. Nem kisajátítani, hanem kölcsönösen markoló, egymásba font ujjakkal együtt emelni.

Milyen nagy tévedés és szűkkeblűség az, ha nem tudunk mást mondani az emlékezés napján, mint amit mondtunk tegnap és tegnapelőtt a napi politikai csatározások során, ha nem tudunk mást és többet, mint ami eltévedt, politikai zsargonokba és olcsó jelszavakba burkolt történelmi látásmódunk mondat velünk.

Bocskai vezette forradalom az egyetlen győztes magyar forradalom. Ezt a sikert a csatamezőkön hullatott vér, magyar vér, nem magyar vér szenteli magasztossá mert megegyezéshez, békéhez vezetett.

Milyen nagyon óhajtjuk már a békét! A békességet. A kiegyezést. A megbékélést.
A spanyol belháború két egymásnak feszülő erejét egyesítette egy, okosan kitalált terv, a Moncloa terv, amelyik úgy kezdődött, hogy az egymásnak eső és egymás vérére szomjazó ellenségek közös akarattal betömték a csatamezők árkát és megfogadták, hogy szeretett országuk közös építése lesz a további feladatuk.

Mi árkokat mélyítünk és bővítünk! Még az ünnepnapjainkon is.

Írjunk egy új zászlót. Egy új zászló arannyal írt betűit emeljük magasra. És küldjük szét az országunkba, a nemzet egésze előtt demonstráljunk, hogy -Bocskai Istvánnal szólva- az egymással való szép egyezségre törekszünk, atyafiúi szeretettel öleljük magunkhoz magyar testvéreinket, hogy a világot megnyerhessük magunknak.

A földit is, az égit is.