Nem várni, de tenni

Egyik alkalommal Csíksomlyóról hazafelé jövet, a kisgazdaságok fontosságáról beszéltem, vissza nem élve a helyzetemmel, hogy a mikrofon az út során szinte végig a kezemben volt, hanem inkább azzal a céllal, hogy érzékeltessem a kedves zarándoktársakkal, új idők kapujában vagyunk.
Nem gondoltam, nem is gondolhattam a járványra, mely valóban új idők kapuját nyitotta ki nekünk, hanem inkább arra a törekvésre ami a múlt század nyolcvanas éveikben láttam.

Mi volt ez a jelenség?

A létező szocializmus a nyolcvanas évek végére ellehetetlenült. Elgyengült. Kifogyott forrásaiból.
Pedig éppen ez az időszak volt a dányiaknak arra, -többek között- hogy egy viszonylagos jólétet tudtak biztosítani maguknak. Anélkül, hogy ideológiai hátterét adnám meg ennek a kornak, egy jelenségről emlékezem meg.

Visszalépek egy évtizedet.

Történt egy alkalommal, az őszi betakarítás idején, hogy János kollégánknak segítettünk a szőlő szüretelésében. Úgy testületileg, szinte minden pedagógus erre a szombatra a Felsőhegyre vonult, tudniillik itt van János szőlője. A mai napig.

Végeláthatatlan hosszú ez a dűlő. Vagy annak tűnt, főleg azoknak, akik a puttonyt hordták a hátukon.
Jó hangulatban telt a szüret, miért is mondjam!

A munka végeztével sétára indultunk. Megkerültük a kókai határban lévő Felsőhegyet.

Dány és Kóka barátsága olyan kutya-macska viszony volt. A kókai legények gyakran megkergették a dányiakat, ha azok a mulatságukba keveredtek, vagy az őszi borok kiforrása után, a vásár elmúltával, hazafelé tartva, gyanútlanul a felsőhegyi pincék valamelyikében kötöttek ki. (Ngymamám bátyja, Péter bácsi, a legidősebb testvér a tíz közül mondta el -fülemmel hallottam- milyen sokszor megfenyegettem én a kókai legényeket a sarkammal! -utalva arra, hogy elfutott előlük. Satyi ángyi mégis Kókáról került a tágabb értelemben vett családunkba, Péter bácsi felesége lett. Nagymamám egyik testvére Kókára ment férjhez -mutatva, hogy ez az ellenségeskedés csak a fiatalság erőpróbája volt, nem pedig gyűlölködő harag.

Kedves vendéglátásban részesültünk egy-egy pincében, mikor odaintettek bennünket a nagy faragott asztalt körül ülő szőlősgazdák.
Ilyen vendégszerető emberek a kókaiak!

Kanyarodjunk vissza a nyolcvanas évekhez, ami apropóját adja ennek az írásnak.

Anyagilag megerősödött, fiatal éveikben járó emberek, középkorúak, és mások is, "rákaptak" a kókai Felsőhegy árúba bocsátott szőlőbirtokaikra.
A Felsőhegy kiárusítása kezdődött és egy új jelenség, a szőlőhegy barátság vette kezdetét a dányiak között, ami ugyan eddig nem volt jellemző rájuk. Sok dányi ember szőlőtulajdonos lett a szomszédvár területén. Keveredett hát a szőlőbirtok tulajdonlás, szomszédi viszony vette kezdetét dányiak és kókaiak között, mely egy új foglalkozásnak, életvitelnek a kezdete volt.
Ez egy nagyon értékes, merész és lehetőségeiben távlatokat nyitó lépés volt a dányiaktól.

A "rendszerváltás" ezt is lerendezte, mint oly sok kezdeményezést és jó utat ebben az országban, ebben a faluban.

Erre gondoltam akkor is, amikor a kisgazdaságok megtorpant jelenéről és távlatokat nyitható jövőjéről beszéltem a zarándokúton hazafelé jövet.

És most itt vagyunk egy nagyon ingatag úton, ahol a szekér már-már a sáncba bukik, maga alá teperve lovat, lovast, kocsit egyaránt.

Nem vészjósló akarok lenni és nem is akarom az eléggé csügedtté vált hangulatot tovább fokozni. A betegségig. A lelki betegségekig.

De kedves barátaim, gondoltunk-e a saját jövőnkre. Arra az útra, amikor az ostort kezünkbe kell tartani, hogy a jószág el ne bitangoljon, a kocsi árokba ne bukjon.

A szocializmus egyik legnagyobb hibája volt a paternalizmus. (Páter vagyis apa, atya, szóból keletkeztetve)
Az apa majd mindent elintéz. Az apa majd ad nekünk mindent, amire szükségünk van. Lakást, munkát, szórakozást, biztos jelent (de bizonyalan jövőt -mint az láttuk is) csak az a mi dolgunk, hogy áhítattal figyeljük kegyes kezét, csak azt halljuk meg amit ő meghallani enged, azt lássuk meg, amit ő a szemünk elé tár.
Lesz kenyér háromhatvanért, lesz üdülés tízévenként, lesz kicsilakás, hogy csak egy gyerekre merjünk tervezni (ez a nemzethalál bitos útja).

Politikának meg ott a nagygyűlés, a szabad pártnapok, üzemi politizálás, reggeli sajtószemle és így tovább.

Ebből a helyzetből a falusi népesség találta meg a kiutat először. Azzal, hogy szőlőbirtokot vett magának a Felsőhegyen. Ez természetese képletesen szólva.

Most nagyobb a szabadságunk. És emellett nagyok a kötelek amelyek rögzítenek bennünket egy ponthoz.

A pandémia, a kiterjedt vagy akár a helyi járvány új szempontot, szempontokat írt nekünk.

Egyik ilyen az önellátásra való törekvés.

Ez nem közgazdaságilag értendő amit autarkiának nevezünk, hanem olyan biztonságra való törekvés, amely időlegesen vagy tartósan nehéz ellátási helyzet kialakulását követően segít nekünk átvészelni a kritikus helyzetet.

Új iskola ez tehát, új ismeretekkel amit meg kell tanulnunk. Nehéz ez tudom egy 1945-től eredően biztonságosan élő világban, ahol hatvan esztendő megkoptatta a régi tudást, a mélybe taszította komplex módon történő gondolkodásunkat.

Új iskola kell a felnőtteknek is. Ez az egyik feladat, mert itt tanulhatja meg a világ rejtelmeinek kulcsát, mely mint egy ördöglakatot feltáró ismeret lesz.
Önellátóvá kell válni bizonyos értelemben. Abban a körben, ahol a legfontosabb dolog, a föld rendelkezésünkre áll. Az udvar is a nagyobb kert is. Népesítsük be haszonállatokkal ezt a teret.

Tudom barátaim mert magam is földművelő vagyok. Tudom, hogy szinte megfizethetetlen a vetőmag, a kisgép, a növényvédelem. Így vannak ezzel a földművelő vállalkozók is.

Ki kell harcolnunk, hogy a kisgazdaságok is -a nagyok mintájára- állami támogatást kapjanak a földműveléshez, állattartáshoz. Hogy ne legyen ez a réteg mostohagyermeke a hazának.

Megkopott régi tudást a felszínre kell hozni.

Nem tűnt el, nem lett semmivé az elődeink szorgalma, tudása. Ezek az emlékképek bennünk élnek, a tudatban vagy a tudat alatt működnek. Az emlék (egy része) lelki jelenség, amely nem kötődik az anyaghoz,-az észhez, idegrendszerhez hanem olyan csodálatos "földöntúli" kincsünk, amely előhozza számunkra mindazt amire nekünk szükségünk van.

Nem akarjuk azt, -miért is akarhatnánk-, hogy mindenki hagyja ott a munkáját és szaladjon a kiskertbe, ez nagyon irreális és nevetséges cél lenne, de szeretnénk ha mégis sokan vállalkoznának az ilyen munkára. Márcsak az egészség megvédése miatt is.

Higgyétek el, nem ment el az eszem!
Lássátok meg, hogy milyen sok ember jött már rá, hogy megváltoztassa régi énjét, az új emberré válás boldog tudatában lépett egy merészet és lett az élete boldogabb.

A felsőhegyi szőlők megvétele is egy ősi erőn, ösztönön alakult ki.

Ma nem az ösztönre van szükség, hanem tudatos, megszentelt cselekvésre.
Az élet igazságaiban járó ember isteni igazságok követői.

Nyakunkon -mint mondják- a negyedik fertőzési hullám.
Körülöttünk van és nem is tűnik el -mint mondják- a kórt okozó vírusok hada. Nem csak a Covid 19!

Aki csak a másikra vár, aki csak a hatalmon lévők döntésére vár, az nem az életre vár.

Latin mondás szól így: Medicus curat, natura sanat. Vagyis Orvos kezel, természet gyógyít.

Gyógyuljunk hát ki a szűk metszetű gondolkodásainkból, tegyük a környezetünket élhetővé. Az élhetőséget az fogja biztosítani, ha visszaadjuk a környezetünknek minden tudásunkat, amit szereztünk, minden ősi tudást, mellyel rendelkezünk, mely mint lélek itt van, volt és lesz közöttünk, el tudunk szakadni a paternalista gondolkodástól.

Bár nehéz a dolgunk, hihetetlenül nehéz, nehezebb annál mint amire harminc év távlatában számítottunk.

De nem nehezebb annál mint amit az emberi képesség le tud gyűrni ha testi-lelki szabadságban döntünk saját életünkről és jövőnkről.