Ki szent, ki nem

Elhallgatták előlünk Erdélyt. Előlünk, akik a második világháború után jártuk iskoláinkat. Ki többet ebből is, ki kevesebbet. Mit tegyen az a fiatal, akinek nem volt gyerekszobája, nem volt otthon más olvasnivalója mint a Biblia (és ez még a szerencsésebb esetek közül való) esetleg a Kisbiblia, Kiskatekizmus, a család valamely tagjának Pestről hozott kuriózuma egy-egy újság vagy könyvecske képében. Megsárgult papír vetítette halvány, betegesen riasztó képét egy-egy imakönyv formájában, míg a nagymama olvasta, sokszor órákig is, főleg a szombati és vasárnapi alkalmakkor.

Az írásnak nem sok tisztelete volt a-mondhatom talán- dányi családi otthonokban. A gyerek, ha érdeklődő volt, kapható az olvasásra, sőt talán szenvedélyes is a könyvek irányába, gyakran kapta a figyelmeztetést "ne rongáld a szemed az olvasással". Kell a jó szem, a pergő ajak, a kemény kéz és izmos láb, széles váll, teherbíró derék a gazdasághoz, a föld műveléséhez, az állatok gondozásához.
És ezen túl nem is létezik talán világ.

Ez jutott eszembe, amikor Karikó Katalin mesélt gyerekkoráról és azt mondta, a tanulás okán, hogy ő hátrányos helyzetű gyerek volt Kisújszálláson, ahol gyermekéveit töltötte.
Az hiszem, nem is olyan nagy baj az a hátrányos helyzet, ha végre Nobel díj várományosává tesz valakit.

A még jó szívvel vállalható szegény sors puritán és nemes egyszerűsége, a szorgalmas család, a hitbéli erősségben kitűnő szülők, a jó példával elől járó környezet, elhivatott pedagógusok, magukat kínáló kicsi falusi könyvtárak, szépséges szolidaritás az emberek között, nem harsány, de annál mélyebb hazaszeretet, az ünnepek váltakozó sorrendű, de fennkölt tartalma, a szomszédokkal való üdítő beszélgetések, a minden gyermek erkölcsére vigyázó "falu szája", távol minden bomlasztó nyegle felvilágosultságtól, rejtelmes demokráciáktól, velejéig hazug és rendetlen tömegkommunikációs eszközöktől, rafinált hatalmi törekvésektől és pukkasztó úrizálási vágytól, mindez talán ami bennünket itt az évezred elején elkápráztat, ocsmány szándékával beterít, vagyis mindezt a felsorolást egy mondtaban sürítve, számba véve az értékek szerkezetét, kialakíthatna ma is egy olyan (vidéki) társadalmi réteget, közösségeket, mint amilyen volt a paraszti sors a történelmi időkben, hogy a nemzet gerince tudott lenni, míg élt tovább vitte azt szent akaratot, ami végre, ami miatt teremtett bennünket az Isten.
Mi az életünk tehát: taszítások és vonzások rendszere, amelyekben nekünk kell fellelni, megtalálni azt, hogy mikor melyik elemi vonzási-taszítási erőt alkalmazzuk.

Erdélyi útjaink jól példázzák azt a kizsigerelt tudást amivel mi rendelkezünk, szólamokba sűrített hazug rendszerek félművelt vagy éppen műveletlen aktorai, "csinálói", elemei, akik tevőlegesen is részt veszünk az elszakadt országrészek "felfedezésében" kiváltképp ezek közül is ami Erdélyhez való viszonyunkat illeti.

Olyan ez kérem, min a "tékozlófiú effektus", amit - szemben a bibliai mondanivalóval -, saját képünkre alkotunk és formálunk.
Én is úgy voltam régebben, hogy a kezdetekkor számomra Erdély szent föld volt, ahová még saruban sem lehet belépni, csak mezítelen lábbal, mert olyan ez a hely, ahol csakis és kizárólag szent emberek élnek.

Nem ragaszkodom ahhoz, hogy vegyük el az emberektől szép reménnyel felépített viszonyikat, hogy ne hagyjuk őket történelmi fénytől felizzított hevületükben akár kicsi túlzásokba is esni, de ragaszkodom ahhoz, hogy a tudás - érzelem - valóság hármas egységéhez hűen, a romantika egyrészéről lemondva talán, jussunk el a valóságos történelmi látképhez. Múltra vonatkozóan éppenúgy mint a jelen és a jövő viszonylataiban.

A bennünket megváltoztató, a világformáló rangjára lépett vírusözön, mint variáció egy témára, a vírus gazdag aratása, hogy rendet vág köztünk és mint búzakéve egy csokorba köttetünk, arra figyelmeztet bennünket, hogy nem is csak rossz úton járunk, de közel van talán az az állapot is, amikor felszedték a bennünket kísérő madarak az elszórt magvakat, amelyek majd visszavezettek volna bennünket az erdő sötétjéből a kiindulási pontra, (mint a mesében) így nem fogjuk megtalálni soha elveszett énünket, gondosan felépített utakon járva.

Sürgetem hát azt a társadalmi változást, változtatást, amelyiknek középpontjában az ember áll. Éspedig úgy áll, olyan biztonságban, amelyben eredetileg is teremtetett, amely biztonság megvéd bennünket minden rossztól, potenciálisan rossz helyzetektől.

Mert rossz helyen állunk és ez a hely nem biztonságunkat vagy gondtalan jövőnket szavatolja, hanem félelmeink egész sötét árnyát vetíti elénk.

Igen, változtatást sürgetek, de ezt nem politikai okokból teszem. A politika, bár látszólag uralkodik felettünk, de olyan gyenge képződmény mint amilyen gyenge csak lehet az ami nem értékekre, valós örök igazságokra, hanem hamis látszatokra épít. Ha valami emberi kitaláció, akkor a politika pontosan az. Fennállását kizárólag, vagy szerényebben szólva, talán többnyire, a kommunikációs eszközök biztosítják.

Az intézményi struktúrák hierarchiájába nem hagyhatjuk a politika elsődleges, vagyis primátusi szerepét.

Pünkösdöt ünnepeltük szinte néhány nappal ezelőtt.
Pünkösd is létrehozta a maga intézményét, az egyház képében.
Az egyház -szemben a politikával- nem emberi találmány, hanem isteni üzenet.
Ha a megoldást keressük, valaminek a megoldását, akkor úgy leszünk eredményesek, hogy leásunk az alapokig, eljutunk a kezdetekig. Ez a siker titka.

Ha mi rossz úton járunk (az emberiség zöme rossz úton jár) akkor ássunk hát le az alapokig, hogy megtaláljuk, hol romlott el az életünk.

Ha nem így teszünk akkor minden kezelés csak tüneti módon történik. Eltűnnek a "tünetek" a látszat, de kór nem tűnik el.

Ezzel kell számolnunk a jövőben!!

És ha ezzel számolunk, akkor a megoldást nem az fogja jelenteni, aminek nagyobb lesz a GDP-je, hanem az, amelyik az emberi lét lényegéhez vezet, az emberi élet minőségi javulását hordozza.

És mi a javulás mutatója? A mutató az a szám, hogy hány ember válik szentté és hány ember lesz aki ezt elutasítja.