Sorozat. Az erdélyi utaink mai szemmel.

Kevés a levegő.
Nincs mese, ki kell mondani, elveszik tőlünk a levegőt. Fulladozunk.
Rátelepedik tüdőnkre, mellünkre a fojtó nehézségű levegőtlen, oxigénhiányos 21-ik század, immár lassan negyedévszázadnyi füstös-ködös szmogja. Hol ennek, hol annak képében mutatkozva, árva harcot vív bennünk a lét sápadt ereje, megrabolt testünk ziháló levegőtlenségével.

Valamikori vidám reggeleket, kövér napfénybe fürösztötte meg a táj, az udvar, a kert, a szőlő és a gyümölcsös piros-édes élete. A fagy lett az úr a mi vidékünkön. Mosolytalan, savanyúarcú, ahol az emberek egymástól tépik el a jövőt.

A napi politikai "ismeretet" és politikai ízű szeretetet el kell hagynunk, el kell felejtenünk valamilyen mértékben, mint az egyik kialakult rossz szokást, levegőtlenségünknek oxigénhiányos fullasztó-hörgésbe csúcsosodó szorítását.

Nézzünk másfelé, ha élni akarunk, evezzünk más irányba. Evezzünk talán a mélybe és ott vessük ki hálónkat. Ez talán segít rajtunk. És talán meg is ment bennünket!

Példák az életből. A vége Csíksomlyó lesz.

A nagycsaládban nálunk, új színként jelent meg Samu bácsi, egy erdélyi ember, aki mondhatni emlékezetes személyiség volt községünkben. Hogyan és miként is történt ez?
Nagyapám egyik testvére a "Halasiakhoz" ment férjhez. Egyik gyermeke, Mári néni világra hozta Márikát, (nagyapám testvérének unokáját) de férje a harctéren maradt. Ennek helyét foglalta el a családban Samu bácsi, miután szentségi házasságot kötött Mári nénivel.

Samu bácsi sógornak szólította nagyapámat. Sőt minden férfit a családunkban. Ez egy "dányi" szokás volt, hogy a sógorságot kiterjesztették még a nem sógorokra is. Ő lett számunkra "román" sógor, mint azt gyermekkoromban hallottam.
Samu bácsi, mint az erdős Erdélyben született férfiak zöme, kiválóan értett a fa megmunkálásához. Bognárként dolgozott a faluban. Kedvelt és magának tiszteletet teremtő ember volt.
A "román" jelző nem illett Samu bácsira. Egyáltalán nem! Gyermekkoromban áhítattal hallgattam Samu bácsi fejtegetését a Kis kece lányom című magyar népdalról és annak erdélyi változatáról. Háromszéken született. Talán Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, vagy valamelyik kicsi faluban? (A népdal, mint tiszta hang és életérzés enged következtetni arra, hogy Samu bácsi így "több" volt a dányi embernél, aki általában megrekedt a műdalnál
a nótáknál, ami egyáltalán nem lebecsülendő. A műdal nem népdal. Ezzel egyet kell értenünk. Hogy miért, azt nem kell magyarázni tudom.)
(Érdekességként jegyzem meg, hogy Samu bácsi és felesége, Mári néni családjába székely menyecske került, de ehhez Samu bácsinak nincs vérségi kapcsolata.)

Erdélyi származású volt Takács Pista bácsi is, a felesége, ennek is "román" Tera volt a dányiak számára. Nagyenyed környékéről valók voltak. Tera néni testvére a falu szélén lakott. Zsiga bácsinak hívtuk. Rongyos szekerét két sovány "tehénke" húzta, a kocsmát az állatok jól ismerték. Mármint a kocsma épületét. Nem volt ezzel ő egyedül ebben a faluban. Ezzel együtt is, befogadták a dányiak az erdélyi származású családokat, embereket. Jelét sem találtam a kirekesztésnek soha. Hogy miért lettek "románok" a falu száján,érthetetlen akkor, amikor az iskolában naponta imádkoztak Erdélyért, imádkoztak Magyarország feltámadásáért. (Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy isteni örök igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában.) Vagyis a Trianonban megkötött (1920), ránk erőltetett diktátum eltörléséért. (Nem, nem soha, Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország stb.)

Egy "átlag ember" ma sem tudja Erdély és Magyarország történelmi kapcsolatát és viszonyát. Sajnos a mai "románozás" néha hallható szóbeszéd, de meggyőződésem, hogy nincs benne pejoratív, vagyis rossznak értelmezhető, netán elítélő hangsúly.

A szocializmushoz hasonlítható sovén rendszer nincs. Mégis éppen a második világháború után kialakult politikai kurzus sovénnek, hazafiatlannak tartotta azt, aki Erdélyről szólni merészelt. (Megsérteni az érzékeny Drakula lelkét?)

Bennem, szolíd családi hagyományokon kialakulva, tudatlanul ugyan, de volt Erdélyhez való affinitásom, vonzalmam.

Szegeden boldog diákkoromat töltve, melyhez hozzátartozott a barátság jeleként megnyilvánuló széles ismeretségi kör is, találkoztam egy hallgatótársammal akit Nagy Attilának hívtak. Erdélyből jött, magyar-román szakon tanult a főiskolán.
Attila igazi székely-magyar gyerek volt. Kemény, határozott, és szeretnivaló srác, szépen énekelt, ízesen beszélt, a barátságot (és a bort) nagyon szerette. Ez a kettő együtt jár, bor és szerelem, szeretet, és nem más ez mint az igazság ékköve. Attila sok erdélyi dalra tanított meg engem. Halkan énekeltünk egy sarokba tolt asztalnál a Tombácznak nevezett étteremben, majd egy kicsit hangosabban de az már az utcán volt éjfélt is meghaladó időben. Attila Zöldszilvánit ivott, így én is e borfajta mellett voltam, mondhatom, hogy így lettem szegedi és Attila jó barátja.

Ezt csak azért említem, hogy bár elhallgatta a rendszer előlünk Erdélyt, de eltiltani, sőt elfeledtetni sohasem tudta.
Itt kezdődött nálam az erdélyi szerelem. És holtig tart. Most már biztosan mondhatom, nincs ebben semmi rizikó. És nincs benne semmi csalafintaság, füllentés, pláne hazugság.

Erdélybe a 70-es évek végén jutottam el először. A Gödöllői Járás iskoláinak igazgatói ugyanis "bejárta" tanulmányi kirándulásként a hazai tájak mellett az elszakított területeket is. Felvidék és Erdély!
Sok élményem volt ezeken az utakon. Tanulságos esetek, amelyek megerősítették bennem szánalommal és sajnálkozással kisért együttérzés azonosságtudatát, vagyis azt, hogy az elszakított magyar területekhez nem csak jogom van, hanem vele szemben kötelezettségem is. Vittem hát lelkesedéssel dúsított szívvel mindazt a szeretetet, ami akkor jön elé és erősödik meg az emberben, ha megtalálja elveszettnek hitt énjének másik felét. Olyan volt ez, mint a bibliai történetben a tékozló fiú esete: "elveszett de megtaláltam, meghalt, de feltámadt," enyém volt, enyém lett és enyém is marad. Vittem hát létem minden értelmét, szeretetét, bocsánatát és elszántságát azokhoz, akik kincsként őrizték zavaros, harcos, sokszor önpusztító életükben mindazt ami magyar kultúra, tudomány és nyelv. Testvéri együttlétben öriztük és vártuk azt a szép napot, amikor egymást megölelhetjük, szabadon és őszintén.

Aztán múltak az évek és bekövetkezett Európa középső és keleti részén fekvő országokban a szovjet uralom alóli felszabadulás. Romániában véres utcai harcokkal, magyar és román emberek véráldozataitól kísérten.
Sok anyaországi település sietett Erdélybe, közelebbi és távolabbi tájak falvaiba, városaiba, hogy segítséget nyújtson a bajba jutott embereknek.
Megmozdult Dány község népe is és a ránk jellemző együttérző segítő szeretet jegyében gyűjtést hirdettünk, hogy az összegyűjtött adományokat Erdélybe vigyük.
Míg korábban, a forradalmi helyzet idején szabadon átjárható volt a határ, a konszolidáció előrehaladtával egyre inkább visszatért a régi "rend" a határon is. Ez a rend indokolatlanul szigorú volt a magyarokkal szembe. Sőt több esetben megalázó is.
Amikor összegyűlt egy IFA teherautó platóját megtöltő küldemény, elindultunk mi is a határ felé.
Nem engednek át már magyar segítséget a románok -mondták nekem itt is, ott is.
Felkerestem Pánczél Tivadar református lelkészt szolgálati helyén, a sashalmi parókián, tudva róla, hogy az erdélyiek megmentő akciója az ő kezébe is összefut. Nem biztatott eredménnyel, de nem próbált lebeszélni sem a vállalkozásunkról.
Legyen szerencsétek, Isten segítsen benneteket, nyomta kezembe azt a lepecsételt írást, amely a határon felmutatva eddig még minden átkelni szándékozónak menlevelet biztosított.

Elől ment a tehergépkocsi két sofőrrel (TSZ segítséggel), ezt követően Ujfalusi János barna kombi Wartburgja.
Az egyik parkolóban (még magyar területen) megpihentünk. Elénk parkolt három nagy fekete autó is. Az autókból kiszálló emberek ismeretlenek voltak, kivéve két embert. Antall Józsefet és Csóri Sándort.
Nagy hasznunk volt ebből a találkozásból, az uticélunkat illetően.

A határra érve, közvetlenül a három fekete autó mögé álltunk. A román határőrök megismerték Antall József későbbi miniszterelnökünket és beszédbe elegyedtek vele. Papírt sem kértek tőlük az átlépéshez csak egy kérdést tettek még föl az első kocsit vezető sofőrnek: Melyik az utolsó autó amely még a delegációhoz tartozik. Az a barna Wartburg -felelte a kérdezett, azzal a ponyvás autóval amelyik amott látható.

Íme a Gondviselés! Nem voltunk hát egyedül.

Tempfli József (a későbbi püspök) Nagyváradon szolgált akkor még plébánosi minőségben. Őt kerestük fel, kérdezve, hová vigyük az ajándékunkat. Természetesen ez nem zajlott ilyen egyszerű és könnyű módon, mint azt most leírtam.

Rátértünk hát a Kolozsvár felé tartó útra.

A Berettyó völgyében találtuk meg Margittát. Ez tízezernél több lakost számláló kisváros, mezőgazdasági központ és jelentős ipari tevékenység is folyik a városban.

Kit keresnénk mást itt is, mint a község lelki vezetőjét, a plébánost. Helyesen tettük, mert mint később kiderült, minden lényeges dologban a plébános véleményére hagyatkoznak az emberek.

Sokszor erős késztetést éreztem arra, hogy segítsük továbbra is a Margittán élő embereket. Főleg az iskolát, ahol a magyar nyelvű tanítás nagyon sok akadályba ütközik a román politikai vezetés miatt. Megmondom, most is összeszorul a torkom és furdal a lelkiismeret ezen hiányosság miatt. Remélem lesz még lehetőségünk Margittára menni és velük tartós kapcsolatot kialakítani. Úgy vagyunk az erdélyi kapcsolatainkban, hogy a tömbmagyarságot felvunultató Székelyföld, Gyergyó, Csík, Háromszék, Kovászna, Székelyudvarhely és környéke, Maros megye stb elevenen él bennünk, de az úgynevezett Szórvány már kevésbé.

A rendszerváltás, vagyis a múlt század 80-as éveinek végétől számolva, új helyzetet teremtett hazánkban is a szólásszabadság. És alapokat engedett építeni a magyar - erdélyi kapcsolatokban. Egyebek között.

Béres János isaszegi lakos, vállalkozó és a Pünkösdi keresztyén felekezet lelkésze volt az az ember, aki elindította nálunk az Erdély irányába mutatatkozó (és azóta is tartó) kapcsolat kiépítését.
Béres lelkész úr hiteles ember ahhoz, hogy ráhagyatkozhattunk a kezdő lépések megtételében. Mint a kisgyerek, aki az asztaltól a székig el akar jutni, de erőtlen és tanulatlan ahhoz, hogy ezt önállóan tegye, úgy voltunk mi is, hogy Dányból Erdélyig menjünk.
A kezdeti kapcsolat Béres János és Dr. Oláh Lajos jegyző, hivatalos találkozása volt. János bácsinak valamilyen ügye volt a községháza hivatalában és ezen ügyek intézése közben, ennek valamelyikén én is találkoztam vele. Megnyerő volt, őszinte és szívemből szólt! Nem "papolt" hanem kitárta a szívét. Nem agitált, hanem megmutatta saját magát. Ez az évtizedek óta tartó missziós küldetése Erdélybe és az ott kialakított (sokszor veszélyes) kapcsolata volt. Bámulatos misszió volt az övé.

Aztán eljött az a hajnal is, amikor már szabadon készülhettünk az útra.
Lelkész úr többszemélyes autójába bevallom némi izgalommal szálltam be, társaimmal együtt. Nemhogy az utunk végét, de a kapcsolatunknak még az elejét sem ismertük teljesen, bár lelkész úr jóvoltából várt bennünket Gyergyócsomafalván Borsos Géza. Ki ment először Gyergyócsomafalvára hivatalos útra? Dr. Oláh Lajos jegyző, Ujfalusi János képviselő, Monostoriné Fabó Judit és Menyhártné Füzesi Zsuzsanna pedagógusok. És természetesen szerény személyem. Az autót Béres János lelkész vezette.
Borsos Géza tanár ember, az iskola igazgatója volt korábban, egy ízig-vérig kemény székely. Adott időben képviselőségre számíthatott a román parlamentbe. Harcos politikus volt ott is.