Arculatteremtők

Apró tévedése az embernek, hogy a történelmet nagy világrengető személyek alakítják.
A történelem ugyanis olyan eseménye az én életemnek, amely mindig megmarad bennem. Világraszóló változásoknak csak távoli szemlélője vagyok, és megmondani sem tudom, melyek azok amelyek a napjaimat, hangulatomat, tudásomat az életről meghatározzák. Az évszámok? Ugyanmár! A győzelmek vagy a veszteségek? Kizárt dolog!

Nem kevesebb mint 8 ember élete viszont nagyon is él még bennem. Alakítólag! Történelemformálóan!
Nyolc ember -legalább- forradalmasította az én világszemléletemet, amikor közelebb kerültek hozzám. Megnyugtató volt. Felüdítő és kissé bizarr. Komikus, amit nagyon is komoly életerők vittek előre. Részesei voltak a rendszernek, melyek közepette éltem és nagyon is szórakoztatók, bölcsek és utánozhatatlan hangulatot keltettek.

Kik voltak ők?

Amíg mi a másik oldalunkra fordulva aludtuk át a hajnal piros-pirkadó eljövetelét és a nap sűrű energia-feleslegeinek birtokában bevilágította a földet, akkor nyoc ember, az én közvetlen munkatársaim, vagy emlékeimet gondozó munkatársak már jelentkeztek az élet hajójának fedélzetén. Isten közeli napszámosai voltak ők, de valójában, amikor az Úr jókedvében rájuk pillantott, akkor kollégaként szerette őket.

Ha valaki -mondjuk az iskolában- lebetegedett, gyermek vagy pedagógus, nem volt az olyan nagy baj. Gyorsan lehetett orvosolni. Magunk között, saját eszközökkel. Még az ENSZ hatalmas bizottságainak sem kellett róluk tudomást szerezni.
De ha a "nyolcak"-ból hiányzott valaki, akár csak egy is, akkor megállt az élet.

Hát hideg tanteremben hogyan lehet a tudományt magunkba szívni, vagy átadni. Hideg levegő hidegen tartja a szellemet is, az életet is.

Gondoljuk csak meg, hogy ha elfelejtene az Úristen betérni abba a kazánházba ahol a napot fűtik!
Hát nem lenne azonnal hideg az egész földgolyón? A hideg mellett pedig még sötét is, koromsötét.

Becsüljük hát meg a régenvolt, régenélt kollégáinkat, a hajnalba kelő fűtőket!

Mert ők voltak nyolcan -ha senkit nem felejtettem el- akik nagyon kedvesek voltak a számomra és nagyon szerettem őket.
Az igazságukért. A szorgalmukért. A súlyos, szénnel telt vödrök cipeléséért.

Néró római császár, költő, az egész Rómát felgyújtotta, leégette, hogy személyes élményét felhasználva, míg a zsarátnokok az ég felé repültek, egy vacak kis négysoros verset kipréseljen magából.
Egy ház, a város közepén állva maradt. Sőt benne, jól láthatóan egy asztal körül emberek ültek és -horribile dictu- kimondani is szörnyű, kártyáztak. Tarokkot vagy ultit, nem tudom.
Képzeljük csak el, ég a város, az örök város ők pedig az égő város közepén egy házban kártyáztak. Piros ász oszt-nem oszt! A félkezes ulti négyszeresét éri. És így tovább!

Az a ház, amelyik nem égett le a nagy tűz közepette sem, nem téglából épült! Nem is a szentek vigyázták.

Az a ház abból a poros szénből épült, amelyikből a "nyolcaknak" minden nap meleget kellett csiholni, a hatalmas fekete vaskályhákban! Egy kicsiny falu tanulásra jelentkező eszes nebulói nem fázhattak!

Hogy kik voltak a nyolcak?

Péter bácsi, aki nem csak nekem, nekünk varázsolt meleget mire a fáradt olajjal felengedett padlójú tanterembe léptünk, hanem még szüleinknek is.

Pista bácsi -"lavírozik a vacok" szokta volt mondani. De hogy ez mit jelentett, föl nem tudtam fogni. Sem a lavírozást, sem a vacokot.
Pista bácsinak egyre ment, hogy valaki két kulacsos ember, vagy kétkulacsos ember. A grammatika nem volt erős oldala.

Ők gyermekkorom általam bálványozott hősei.

Jani bácsit eléggé meggyötörte, ha valamit el kellett mondania. Megesküszöm rá, hogy idegen nyelven nem beszélt. Vagy tévednék? Néztem, néztem ezt a jó embert, és látván a piros foltot már kora reggel az arcán, valamit azért sejtettem, a szűkszavúság okaként.

Lajos bácsi annyit sem szólt: mukk! Hozzá képest Jani bácsi kimondottan bőbeszédű volt. Szorgalmas ember, aki talán több salakot hordott ki, mint amennyi szenet befelé, semmi ki nem zökkentette a nyugalmából. Kivéve a gyerekek.

András bácsi kedves kis feleségével maga volt a szorgalom. Mármint a feleségét illetően. Nagyon jó emlékező tehetsége volt András bácsinak, mert amikor a cefrét valamelyik pedagógus hozzá vitte a községi pálinkafőzőbe kifőzni (desztillálni) András bácsi mindenkire nagyon jól emlékezett, így előre vette a sorban.

Juliska néni úgy dolgozott, hogy az alsótagozatos kisdiákok lemondtak arról, hogy a pályaválasztás során majd pedagógus szakmát választanak, vagy még előbb a szakmai hierarchián szemetes kocsit vezessenk, vagy mozdonyvezetők legyenek, mert minden kisfiú azt mondta, hogy ő ha Isten megengedi, akkor kimondottan és szilárd elhatározással, semmi mások nem akarnak lenni, csak fűtő. Volt ám nálunk is nemulass, amikor Csaba pályaválasztás előtt állt. Nyolcévesen.

Lajossal az én valamikori kedves barátommal zárom a sort.
Míg az én ifjúkori élményem a Török Ignác gimnáziumhoz kötődik, Lajos már a csillét rakodta, vagy a targoncát vezett az Ilka-majori tőzegtelepen. Milyen sokszor voltam bánatos ezért, hogy leszállt mellőlem az autóbuszon ha eljött annak sora, én pedig mint mágnes vonzódtam a matematikához. (Volt persze olyan pillanatom is, amikor szívesen cseréltem volna Lajossal. Éppen a matematika okán.)

Ennyi ember! Ée ennyi embreben egy közös vonás: komolyan, nagyon komlyan vették a feladatukat. Amivel megb ízták őket, erejük teljes bedobásával végezték munkájukat. Ilyenek (voltak?) kérem a dányiak!
Néha azt gondolom, hogy nem kis erőfeszítésünk kellett ahhoz, hogy elrontsuk ezt a jó dányi típust. Szellemiséget. Összetartozást. Alázatot a munka iránt. És megbecsülést, amellyel egymást is és minket is illettek.

Már csak egy ember él közülük.

Adjon nekik a Megváltó jó munkát, becsületet vittek magukkal és a hajnalok áldott üzenetét, amelyet Szívük első gondolatával mindig felidéztek. "Édes Jézus adj nekik kegyelmet, őrizd őket szűntelen!
Szűz Mária Jézus anyja légy az ő kedves menedékük.