Kendőt nyújtani

Ez az aktív magány, amit a pandémia-okozta rendelkezés kényszerít ránk -okkal és jogosan- nagyon aktív szellemi életet is generálhat, kiválthat bennünk. Nem rossz az, higgyétek el, ha az ember néha elcsendesedik, elvonul a világ zajától. Kinyitja szívét, elméjét, szabad folyást enged érzelmeinek és mindaz, ami valamikor élmény volt, vagy akárcsak gondolati cselekmény, ebben a kényszerű silentiumban az emberi életet átlényegítő erővé válik.

Húsvét idején és nem csak a napján és nem csak a három elsötétült, megmagyarázhatatlanná váló napon, azon a harmadnapon, amikor megnyílt egy sír a sok szenvedést megélő keleten, (resurrexit tertia die), hanem most is, kétezer év után az embert különösen mély, lelkileg felkészült és elgondolkodtató állapotba hozza.

Milyen volt a mi őseink élete, miként élte meg husvét lelki örömét a mi falunk abban az időben, amelyről sokat beszéltünk az elmúlt években, abban az időben amiről Kölcsey is így ír a Himnuszban: "most rabló mongol nyilát zúgatád felettünk".
Milyen volt a tizenharmadik században a dányi ember husvétja?
Hogyan ünnepelte a feltámadást Sebestyén családja? Vagy Benedek, az ács, a nyomorék, miként jutott el Margit királylány sírjához. Mi történt a dányiakkal, amikor megtapasztalták a csodát, Benedek meggyógyulását. Tartottak-e közös lelki gyakorlatot a csodás gyógyulás hálaadásaként. Erősödött-e hitük és mit eredményezett ez a község életében.
Milyen élet volt valóságban, miként használta a maga javára a falu népe, hogy személyében szabad jobbággyá vált. Független parasztpolgár lett, akinek joga volt a költözködéshez, az elköltözéshez, vagyont halmozhatott fel, földet, ingóságot, amit utódai is örökölhettek.
Hogyan fejezték ki hálájukat az Istennek azért, hogy megmaradtak, hogy országot építhettek, hogy honalapítók lettek.

Veronika a Fájdalmak Útján kendőt nyújtott a szenvedő Jézusnak. Vera ikona! Vagyis valóságos kép, Istenkép lett a tiszta fehér gyolcson. Nyújtottak-e kendőt egymásnak a dányiak akkor, amikor újraépíthették falujukat. Falunkat.
Nyújtottak-e egymásnak kezet a haragosok, parolát a békétlenek, meglágyult szívet a keményszívűek.? Nyújtottak-e alamizsnát a koldusnak, adtak-e szállást a vándornak, felruházták-e a mezítelent, együttérzést tanúsítottak-e a számkivetettel.

Milyen példát adtak ők nekünk? A maiaknak. A mai dányiaknak?

Van-e nekünk készenlétben kendőnk, tiszta fehér gyolcsunk, féltve őrzött szent ruhadarabunk arra, hogy ha vérző, lélekben megsebzett emberrel találkozunk, akkor átnyújtjuk-e neki. És lesz-e ezen a fehér ruhán valóságos az a kép, amelyen a vérző ember lelki lenyomatát láthatjuk.

Vérzivataros időkben mit sem ér az erő, az eszköz, a fegyver, ha azon Isten áldása nincs. A koronavírus most vérzivataros időket hordoz. Nem csak az emlékét, hanem valóságos lenyomatát.

De (jaj!) mi lesz akkor, ha "tenfiad támad szép hazám kebledre". Ha a megnemértés és az ellenség képe irányítja gondolatainkat, tetteinket. Vagy a megaláztatás bosszúja ül tort rajtunk. Vagy a földi hatalom képe, valóságosan bomló visszataszítottsága válik elérendő célképpé bennünk.

Vajon milyen a mi husvétunk? Álszent, egymásnak üzengető mocskok áradatává lesz a szép idézetek lidércnyomása, álszentsége, mely ördögi sugallatú megelégedettséggel nyugtatja valóságosan háborgó szívünk.

Van-e hát kendőnk? Szép, tiszta, fehér gyolcsunk?

Miként él bennünk megfejthetetlen múltunk, őseink hősi üzenete, a megélés, a túlélés heroikus küzdelme?

Meddig tart a mi husvéti örömünk?

A sonkáig, melyet keményre főtt tojással és tormával tálalnak fel nekünk.
Vagy csak egy telefonhívásig, vagy egy színes papírra írt "kellemes ünnepeket" kívánó, a valóságos képet tisztátalanná tevő üzenetig.

Husvét üzenetének ipari méretű degradálása erősíti meg a mai bajainkat.

Be vagyunk zárva a négy fal közé.
Éppen alkalmas idő arra, hogy kifelé nyitottá váljon a szívünk. Éppen elég ez ahhoz, hogy készenlétbe helyezzük a fehér kendőt, a makulátlan gyolcskendőt, mert itt van, itt jön köztünk, itt jár előttünk és itt kéretőzik lelkünkbe a megsebzett, az igazságtalanul elítélt, de Isten tervét beteljesítő Jézus, akit kérünk, hogy maradjon köztünk, bűneink ellenére is, a megfeszítést skandáló eltévelyedésünk ellenére is, mert ha valamikor, akkor most valósággá válik félelmünk, életünk csónakának felborulása fenyeget bennünket a Genezáreti tavon.
Fenyeget ebben a községben. És fenyegeti a világot is.

A képet hordozzuk lelkünkben, Veronika kendőjén örök lenyomattá vált képet.

Reméljük eljön nekünk is a Feltámadás.