Magyarázat helyett

Sokszor gondolkodom azon, reggeli ébredés után, mondhatni rendszeresen, hogy melyek azok az ügyek, dolgok, feszítő érzések, kimondásra vágyó szavak amelyek csak rám tartoznak és másra nem. Vagy nem mindenkire.
Tegyem e félre "e szent fát" (vagyis a médiumi eszközöket), vagy elsősorban tanulságként használjam mások javára.
Kibújni senki nem tud a bőréből, én sem tudok. De nem is akarok. Nem szólok olyan dolgokról, -jóllehet határozott véleményem van- amelyek megosztják az embereket. Nem szólok politikáról, sokféleképpen értelmezhető helyzetekről és nem szólok soha kioktatóan. Verdikt-szerűen. Nem is tehetném, mert tudom, hogy -talán másokkal ellentétben- nem hordom a zsebemeben a bölcsek kövét.

Szólok hát olyan ügyekről, amelyek tanulságot hordoznak. Szólok róluk, sokszor átvitt értelemben, sokszor direkt módon. Nem szégyenlem, ha gyengeségemet, tudatlanságomat, valamikori meggyőződésemet kell felmutatni a mai igazság kedvéért. Akkor is ha azok már idejét múlttá váltak. Nem szégyenlek végig menni a damaszkuszi úton sem, egyszer-egyszer, mert számomra a damaszkuszi út nem autópálya volt, hanem csak olyan kis döcögős, sáros, nem mindig járható mezei út, amelyek soha nem élnek hosszú életet.

Azthiszem, tetszenek érteni, mit akarok ezzel mondani.

Alább lehet olvasni barátom halála kiváltott gondolataimról. Magánügy ez vagy másra is tartozik? Gondolkodtam én is ezen. A barátság magánügy természetesen, még talán a halál is. De nem magnáügy az, amit ezzel érzékeltetni akarok. Érzékeltetni azt a tragédiát ami kiváltó oka volt e halálesetnek. Mert ez már nem magánügy, ez társadalmi ügy. És valljuk meg a társadalmi ügyekről nem úgy és főleg nem azt halljuk, ami annak lényege lenne.
Igen, fecseg a felszín és hallgat a mély. Túltelítődve vagyunk egyszavas hírekkel és többszavas gorombaságokkal. Ezt zúdítják ránk. Közben meghalnak emberek és bár élhetnének még közülük sokan, ha a társadalom egészének ügye lenne, lehetne ez a pandémiás helyzet. Például. De ebből kirekesztődünk, nem feladat és cselekvés számunkra más, mint meghalni. Vagy szerencsésen túlélni.

Lenézettek vagyunk, vagy értelmi cselekvéseinkben megkérdőjelezhetők, esetleg állíthatóan ostobák.

Megszűnt az élet és halál közügy lenni. Éppen úgy mint a frontálisan ütköző háborús helyzetekben. A csapatirányító tiszt aki a rohamot vezényli, nem kérdezi meg a katonától: István jó lesz így? Vagy Vendel. te akarod-e hogy így legyen.

De a mi életünk békés élet. Nem vagyunk háborúban. Nem kevesebb a tudásunk és a jó szándékunk mint másoknak. Nem kell hát bennünket kirekeszteni és a halál célpontjának tartani, mert nem mi vagyunk casus belli. Vagyis a háború oka.

Igazi társadalmi összefogásra lenne szükség. Bizalomra és megbékélésre. Békességre.

A mai világjárvány okozója -szerintem- az uralkodni vágyó és másokat kirekeszteni akaró világ. Az a világ, amely harsányan dübörgi a fogyasztó társadalom ezer és ezer előnyét. Azt, hogy nem szabad az embernek gondolkodni, csak elfogadni a villódzó képernyők kínálatát. És nem hagyja, hogy rájöjjünk a csalárdságra, nem más ez, mint a tudás fájának megrontása, a tilalom megszegése, a paradicsomi állapot elűzése, Éva és Ádám bűne. A torkosság bűne. A hitetlenség bűne. Az élvhajhászás bűne. A másik emberen való átgázolás bűne. A hatalom bűne. A megtévedt és megtévesztett ember bűne.

Most a koronavírus alakjában arat a halál köztünk. Nem múlik ez el, ezt tudós orvosoktól hallom. És valóban nem múlik el. És nem múlasztja el a vakcina sem, legfeljebb prolongálja, időben elhúzz a fertőzés veszélyét.

Ezt az élethelyzetet a megsebzett bolygónk és az emberek megtévesztése okozza. Az értékváltás, mely szereteről gyűlöletre vált, vasárnapi misékről futballmeccsekre vált, az az elembertelenedés, hogy nyíltan árú lett az ember. Áru, tehát holt anyag, mely csere révén hasznot hajt valakinek, és pedig annak, aki őt árúvá tette. Árú az ember is és árú az ő tehetsége, munkája is. A megszentelt élet elűzése ez, egy felnőtti világba tolt abortusz.

Feri barátom másokkal együtt még élhetne, ha nincs pandémia K. kórházában. Ahonnét ezt elvitte.

Sík Sándor jezsuita papköltő, szemlélve, közelről nézve a Mátrát, ezt mondja: Állni némán mint a Mátra, nem nézni előre sem hátra, .. és örülni az egyetlen csodának, annak, hogy valahol még vannak. Van még Mátra, van még ember aki "csak bámul a létezésen és örül az egyetlen csodának"

És reménykedve él, hogy nem csak vannak, de lesznek is.

Ehhez viszont meg kell állnunk reggelente, megvizsgálni mi a magánügyünk és mi a közügy, aminek mi is részese vagyunk.

Egy nagy kísérleti terep lett a világ. Tudatos megfontoltan ravasz és cinikusan álnok.
Vajon mikor eszmélünk? Mikor hát, ha nem most, amikor sötét lepelbe burkolózó életünk sírva, zokogva vár egy fényes napot, a Feltámadás napját.

A választás szabadságát senki nem tilthatja meg nekünk. Lépjünk hát -ha kell- a damaszkuszi útra. A régi útra, ahol a lelkek békéje egymáshoz vezette a világot.