Lejtmenetben 2

Igen, Ő az, aki mindenki győzelmét akarja. Tekintet nélkül. A lilák is győzzenek, zöldek is és bármilyen a színük, bárhol is vannak, élnek. De ehhez a pályára kell menni. Ő még a mérkőzés befejezése előtt megadja nekünk a sanszot a győzelemre. A győzelemre, amely üdvösségünk.
A zarándoklat is egy ilyen játszótér.

A gyalogos zarándok elszigetelt keréknyomok közé van zárva. Mégsem érzi bezártnak magát, mert tudja, az utak mindig vezetnek valahová. Jó utak jó nyomon haladnak. Jó nyomok mentén célba lehet érni. Nincs ebből kizárva senki.

A félidő, vagy a mérkőzés második fele már kifelé vezet bennünket a küzdelemből. Úgy érzi az ember, lejtmenetben van.

A zarándoklatokon kívül is van út. Út amelyik lejtmenetben könnyű járást ígér.

Mi most nem tudjuk még, hogy elértük-e a félidőt. Elértük-e az út felét. Milyen lesz ezután az utunk. Felfelé haladunk, visszük bánataink terhét, visszük a bizonytalanság okozta félelmeket, és visszük a vágyainkat, a reményeinket is.

Nehéz pályát jelöltek ki nekünk a fertőző vírussal. Nem csak döcögős mint egy makadám út, hanem éles kanyarokkal is tarkított. Halálkanyarokkal. Emberi szenvedéssel terhelt gyógyulási reményeket kétségessé, bizonytalanná tesz, az, hogy nem adták kezünkbe az útvonalat. Csak egyik állomásról a másikig megyünk, sokszor célt tévesztve. Nincs aki megmondja nekünk: hol is áll a szekerünk, milyen irányba kell is mennünk. Nem jön el így a lejtmenet. A lejtmenetet nekünk kell megtervezni.

Az emberiség olyan szakaszba jutott, hogy nem tud megélni, egyáltalán élni kemikáliák nélkül. Vegyszerek nélkül. Boszorkányos vegykonyhákban keverik ezeket, tudós emberek, hogy segítsenek rajtunk. Segítségüknek nagy ára van. Az ár, hogy további, még megmaradt egészségünket adjuk érte zálogba.

Azt szeretnénk hallani már, hogy miképpen tud az ember szervezete önerőből gyógyulni. Önerőből elkerülni a betegséget.
Úgy mint a zarándoklatokon. Úgy kellene menni az életben is. Van cél, és van erő. A cél világos, az erő pedig nagyon is emberi. És nagyon is isteni.

A mi zarándoklatunk, ebben az életben már célt tévesztett. Elhagytuk azt ami természetes és gyógyító, felvettük helyette azt ami természetellenes és alig gyógyító.

Várjuk, epedve várjuk az orvosi fecskendőt. A fecskendőben lévő gyógyszert. Én is nagyon várom.

A várakozásoknak termékenységét elveszítette az ember. A várakozásnak csak meddőséget hozó álreményei vannak.

Várakozásunknak termékenyülő vágya a zarándoklatokban van. A lejtmenetben.

És másban is. Csak ehhez a máshoz meg kell találni a "t" vagy a "m" RNS-t.
Mi legyen a hír és mi vigye ezt a hírt.

Rabok lettünk. Rabjai a hírnek, a hírthozónak és a hírt kiagyalónak. Hírek vesznek bennünket körül és elmerülünk benne, mint ahogyan elmerül a vízben az úszni nem tudó ember.
A hírek kitanítanak bennünket. Mire is? Mindenre.

Rabjai vagyunk a hatalomnak. Nem tudunk már okosat kitalálni, mert mindent kitalálnak nekünk. Kitalálják és mi ezt a kitalációt hibátlanul felmondjuk. Mjd máskor egy másik hatalomnak leszünk rabjai. Mert a hatalmak teremnek és teermtődnek. Egykaptafára.

Kell-e nekünk szabadság. Persze hogy kell de ezt nem a hatalom találja ki, hanem nekünk, magunknak kell kitalálni.

Szabadok vagyunk, szabaddá tesszük magunkat és tudjuk, hogy a betegség ott terem, ahol hiányzik valami. A vírus oda menekül, ahová be tudja megát fészkelni. Mint egy várba, ahonnét alattomosan lehet támadni. Ha nincs kellő mértékű immunrendszerünk, akkor a vírus a hiányba otthont talál magának.

Mi a feladatunk hát?
Szabaddá kell magunkat tenni.

El kell menni Soltra, a templom előtti téren kört alkotva, kimondani tüdőnk teljes kapacitásával, hangunk minden erejével: szabadok vagyunk. Szabadok, mert megtaláltuk amit elveszítettünk és a mi szervezetünkben nincs helye sem a bűnnek, sem a vírusnak.

Immunerősítő templomok és szentségek kérnek bebocsátást lelkünkbe. Nagybőjt idején még jobban kell tudni azt, hogy a mi szenvedésünk a keresztfán meghalt. És mint erősítő "immungyakorlat" feltámadt.

Szabaddá válni a cselekvés útján! Mi a dolgunk, mi a feladatunk? A cselekvő ember a biztonság útján halad. Ha ismeri a célt és ez a cél nem kívülről jön, hanem bennünk terem, akkor nem lesz ideje a kórnak erőt venni rajtunk.

Immunerősítő gyakorlat a tiszta és őszinte barátság. Ha boldogok tudunk lenni, folyton-folyvást adunk, adakozunk. Jó szót, emberséget, tisztaságot és bölcsességet. Igazat!

Ha közösséget teremtünk, akkor az immunrendszerünk soha nem fogy el, nem romlik le, mert a közösségben erő van. Nem csak erőfeszítés, de erő is.

Lejtmenetre kell kapcsolnunk.
A lejtmenet nem lefelé visz bennünket, a lejtmenet nem magassági különbség hanem életérzés. A lejtmenet tudás és alkotás, mint alkottuk a Vásár-tér utcai keresztet. A gondolatot és a vágyat.A tiszteletet és a tisztességet. A hagyományt és a mának tápláló erejét.
Mint ahogyan alkottuk Sebestyén szobrát a néprajzi ház elé, a történelmi emlékezet tiszta útját és képét.

Mint ahogyan alkottuk -a semmiből szinte- a zarándokkaput, mely nyitva áll keletnek is nyugatnak is, székelynek is, cigánynak is, magyarnak is és minden embernek aki a zarándokok tiszta útját járja.

Mint amilyen szeretettel gondoztuk Kozár Gyula plébánosunk emlékét, vagy a házat és hazát jelképező oromkeresztek ragyogását.

És ahogyan létrehívtunk sok-sok rendezvényünkön nemzeti érzéseket, hazát építettünk északon is, keleten is. Szívünk vére volt a vivő anyag: a "m" RNS. És a vivő anyag szívünk őszinte óhaja az egymásra találás örömében, a hiányt betöltő eszme és az elhallgatott remény, a "t" RNS.
Mindenünk megvolt, ami a vakcinában van.
Csak nem anyagból készült, hanem szeretetből, nem laboratóriumban készült világcsoda, hanem a közös alkotás gyönyörű győzelme.

Van hát út, másféle út is, mint amit évszázadok elrontottak. Elrontott az úrhatnám gőg és a határtalan anyagiasság. És fösvénység. A mindenholjó hamis tudat és az elmékbe férkőző hazugság. Ezek az igazi kórokozók.

Van hát ellenség és van barát.

Eljön majd az idő, amikor híre-hamva sem lesz vakcinának, gyönyörű útja kél az emberi szabadságnak és a csillagok fölé vágyódó szent akaratnak.