Mennyit ér egy "dörmi"

A kórház első emeleti szobájának fehérségébe belesímul az öt kórházi ágy. Betegek fekszenek rajta, szinte mozdulatlanul. Olyan a kép első látásra, mintha frissen hullott hótakarón egymás mellett szabályos elosztásban megfáradt tündérek feküdnének.
Szó sem hallik, történet nem kelti fel senki érdeklődését. Nincs is történet úgy látszik. Nincs előélet, dolgos napok egymásutániságának küzdelme vagy ünnepek fennkölt hangulata. Nincs tengerpart, üdülés, szórkozás vidám élet emléke sem. Minden megkopott, álomszerűvé vált. Igaz volt a fel-felsejlő emlékfoszlány, vagy álom csupán egy Földnek nevezett bolygón eltöltött évek szürke emléke maradt.
Gazdagság vagy szegénység itt egyre megy. Nincs különbség senki javára vagy kárára, mert a kór ez a pici vírus képében jelentkező halálos üzenet mindenkit egyformán érint. Egyenlőség az egyenlőtlenségben, nyugodt erő a zűrzavarban, lehűtött lelkesedés az élet forgatagában.
Nics harc a létért, a nagyobb kenyérért, a díszesebb kocsiért, emeletes házért, külföldi nyaralásért, sem a hajnalig tartó bulikért.

Láz van, köhögés rohamban, előkészített gyógyszeradag halmokban a kisasztalon. Sóhaj itt-ott. Fohász némán, olvasni sem lehet a szájról. Az ima elfelejtődött, mi jön egymásutánban, mi következik a Miatyánk után? Kevert emlékek a dadogó létben.

Nővér érkezik a szobába. Kedves, angyali hangon szól az "ötöskéhez", vagyis az ötös ágyon fekvő beteghez. Nevén szólítja a beteget. A teljes nevén. Az asszonnyá lett néven, ahol a férj neve a domináns.
"Tessék bevenni minden gyógyszert. (Mind a kilencet?-hangzik a reménybe csomagolt kérdés, hogy talán még sem a kilencet, hanem csak egyet-kettőt.) Nincs apelláta. Mind a kilenc kínából származó pirulát, mert különben a főorvos úr összehúzza szemöldökét -ami nála a harag legerősebb jele- mondja a nővér".

A hármas ágyon fekvő tündér a mennyezetet bámulja. Már hosszú percek óta. Mire, vagy kire gondol, -nem lehet tudni. Betegségből felépülő reményre, vagy újabb betegségre, a most is gyötrő három különböző betegség után. Vagy esetleg ötven éve is elmúlt bálokra, forgatagra, kézről-kézre járt mert igen jó táncos volt. Fiúk jöttek, mentek, lányok is lánypajtások is karonfogva egymást érkeztek. Ez a nap a miénk lesz. Csupa derű és vidámság. Fiatalság, erő, boldogság. Határalan jókedv, "ez a perc soha ne múljék el".

Az ötös ágyon fekvő beteg nevének hallatán, megmozdul az egyébként csontmerev szempilla a hármas ágyon fekvőben.
Lassan, körülményes pontossággal követő mozdulatok eredményekén lejön az ágyról és az ötös ágyhoz megy.

Én Erzsi vagyok, és hallom, hogy te talán dányi vagy. A nevedről itélve gondolom. Ez a név Dányban több tucat család egyedi megkülönbötetője is. Csak nem a felesége vagy........-nak. A férjed nekem nagyon jó barátom, egy osztályba jártunk, mert én Dányból származom. Pontosabban szólva egy évfolyamra jártunk a dányi iskolában, mert a fiúk és a lányok akkor külön osztályokba jártak. Jaj Istenem! Hogy mennyire szerettem én ott élni, Dányban. Milyen sokszor gondolok rá. A gyermekkoromra a jó barátokra. A Miska-parti hancúrozásra a homokban, bújócska a szőlőkben. De szép idő is volt az Istenem! Soha nem felejtem el. És láss csodát, máris meggyógyultam úgy érzem. Feléledtek bennem az emlékek amelyek erősebbek minden másnál. Még a betegségnél is. Van belőle elég! Az emlékekben a múlt elevenedik meg, az a múlt ami nem csak egyszeri történet hanem elkisér bennünket egészen az életünk végéig. Sőt még azon is túl.

Az ötös ágyon fekvő beteg a mosdóba sietett. Vagy inkább csoszogott, bizonytalan lépések követték egymást. Lassított felvétel az élet. A mosdó a folyosó tulsó végén volt.
Hosszú gyalogos útján, a betegszobától a mosdóig tartóan, a legkisebb unokájára gondolt. Hallotta éles hangját a kisfiúnak, szépen, kérdően nézve rá ezt mondta. "Mama! Járt a dörmi nálatok?" Mert a dörmi szokott hozzátok menni tudom. Igen járt Bálintkám, és azt mondta, ha Bálint jó gyerek volt, akkor ez lesz az ő jutalma. Jó gyerek voltál Bálint? Nem verekedtél az óvodában? Nem mama- füllentett okosan a kisfiú és végül őszintén bevallotta: Csak egy kicsit hátba ütöttem a Milánt. De ez nem fog többé előfordulni.
A dörmi gazdát cserélt. Bálint, mint aki jól végezte munkáját és megérdemli a süteményt, befalatozta.

Az ötös ágyra igyekvő dányi beteg mit lát? Az ágy közepén, fehérségtől körülvéve, egy kis piskótatészta feküdt. A mackóról felismerte: ez nem más mint egy dörmi.

Erzsi párnájába fúrta fejét, nagyon szenvedett. Az ötös ágy betege Erzsi ágyához ment és megszorította a betegtárs kezét. Köszönöm Erzsi az ajándékot!
Egy kis szelet piskótatészta szép dörmis papírba csomagolva a szeretet csalhatatlan jele. Főleg a fehér kórházi ágyra téve. Az élet nem több ennél. De nem is kevesebb. Az önzetlen, mindent felülmúló szeretetnél.

Erzsébet látogatta meg Máriát. Bibliába illő jelenet. Mert ha nem is a hegyek közül érkezett Erzsébet, hanem a szomszéd településről vagy a kórházi ágyról de mégis magával hozta az élet nagy és talán egyetlen ajándékát, az ötös ágyra tette. Ennyit ér az élet dörmibe csomagolva. A legszebb földi és a legszebb kórházi esemény, mely bekövetkezhet itt is, ott is.
Csak igaz legyen a történet. Igaz legyen a szeretet.

A dányi temető hirdetőtábláján láttam tegnap.
Meghalt E-né P. Erzsébet. 75 éves volt.
Mily nagy jókedvvel tudott volna vinni még dörmikét a dédunokának, Viktor nemsokára megszületendő gyermekének. Karjaiba venné, megkérdezné: kicsi dédunokám, szereted-e a dörmit?

Ha dörmit nem is, de szeretet még nyújthat Erzsi. Nem piskótatésztába rejtve, hanem az élet nagy igazságát követve onnét, ahol mindenki egyformán nagy és fontos. A szeretet országából.