Az év utolsó napján

A kettős arccal ábrázolt mitológiai alak, Janus (Jánusz) még az istenek korából ránk maradt ókori római istenség a kezdetnek és a végnek egyszerre történő ábrázolása, aki előre is néz de hátra is tekint, akinek temploma háborúban nyitva volt, békében zárva, gyakran jelenik meg különféle ábrázolásokban az év utolsó napján.
Mi is tekintünk előre is, hátra is. Előre reménykedve, hátra búsan és komoran. Nyitva volt egész évben Janus temploma. Háború, harc, küzdelem, félelem és csupán csöppnyi derű vagy bizakodás volt az életünk.
Indultunk előre, vágyainknak ingoványos mezején és ha volt is minek örülni, -mert hát volt, ki tagadhatja ezt- de széttépte rögtön a félelem, és mint Ágnes asszony, aki nem tudta tisztára mosni vétkének súlyos örökségét, Arany János balladájában, mi is csak kapkodtunk életünk el-elszálló fehérre gondolt gyolcs ruhája után.
Háború zajlik körülöttünk. És bennünk. A háborúban veszteségek vannak és bár lehet a végső kimenetel győzelem -mert hát élünk- de oly nagyok a veszteségeink, hogy túláradnak a gyönygyöző örömökön, befedik gyémánt-reményeink kiharcolt és talán kiérdemelt jussát.

Az első himnuszunk melyet sajnos a templomban is ülve énekelünk, - holott állva kellene, egész lényünknek őszinte átadásával annak, aki karácsony szent ünnepének az egyik főszereplője, vagyis Máriának, az Isten anyjának,- a Boldogasszony Anyánk című ma már csak egyházi ének hatodik verse így szól: "vedd el országunkról ezt a sok inséget".

Nem egy inséget hát hanem sokat. Inségek, melyek fenyegetnek bennünket, melyek szívünkre égnek, nyelvünkre tapadnak, bénává teszi kezünket is lábunkat is és csak sírni tudunk. Sírni, bánkódni, megjárva bár a Tábor hegyét boldogságunk szűk erői a bánat és az elmúlás mezejére vezetnek minket.

Legyőzöttek vagyunk! Legyőzöttségünk indikátora, jelzője nem anyagi természetű, nem matériában mért mennyiség, ettől sokkal lényegesebb és tragikusabb.
Legyőzöttségünk mércéje és mérője az anyanyelvünk. A nyelv, amit beszélünk, amit anyánktól tanultunk, ami összefog bennünket és nemzetté olvaszt, éljunk itt, vagy bárhol, határainkon belül vagy kívül, de közös kincsünk és összetartozásunknak egymást erősítő és vonzó távlata.
Nincs már meg ez a nyelv. Nincs meg a maga szépségében és gazdagságában. Lepusztítottuk, lesoványítottuk, eldobtuk és meg is tiportunk.
A nyelvünk szépségét elvette a gazdaságkor. Elvette az úrhatnám gőg, a hübrisz, melyet a görögök a legsúlyosabb bűnnek tartottak, míg uralták a világ közkincsét, kultúráját és tudományát.
A cigány nyelvben -állítólag- 800 szó van. Ők megértik egymást ezzel is, ennyivel is. A cigány kultúra -ha van ilyen - a szokás és az etnikum családokra épülő összetartó ereje mégis fenntarja őket évszázadokon át, a legkitettebb és legsúlyosabb időkben is. A kitaszítottság és a be nem fogadás pokoli erőkön épült fehér hatalom közepette.

A mi korunk, a gazdaságkor (átvéve Czakó Gábor írótól ezt a kifejezést) csak a profitot ismeri, a pénz(hamis)istent és az uralkodást.
Behálózottak vagyunk és nem kiszabadítottak egy szövevényes hálóban örökös haláltáncukat járjuk.

Janus-isten temploma nyitva van. Háború van emberben és emberek között. Nemzeten belül, országon belül végzetes kettéosztódásban szenvedünk. Kettéosztódásban, ketté osztódottan.
Magyar a magyarra figyel sandít, bizonytalan és bizalom nélküli egymás mellettiségben.
Hazug próféták hirdetnek nekünk az ördög által ellopott tévtanokat, pártokra és oldalakra sorolnak bennünket. Ki hová tartozik és tartozzon, azt a lepusztított nyelven közlik, szétszorva köztünk a (hamis)gyöngyöket.

Hol vannak a telek, régi havas, hideg, józanító idők, amikor kéz a kézben jártunk. Támaszai voltunk egymásnak. Bizalmat kiérdemlő barátok sokasága vett körül bennünket. A szó értett a szóból, a nevetés a nevetésből, könnyek a könnyekből, mert hiteles, ünnepet váró, felszabadult emberek voltunk. Szegények és boldogok. Tiszták és vonzóak. Magyar nyelven beszéltünk szerte e hazában, Burgenland tól (Várak földje) a palóc földig és a Mura vidékétől a komor-játékos Hargitáig. Sőt azokon még túl is.

Gazdaságkor hálójában vergődve még ha akarnánk sem tudjuk megfogni egymás kezét.
Pedig erre vágyunk. Erre lettünk teremtve. A társas lény kivételezett helyzetére, a lelkek együttrezdülésére, a dalokban, magyar nótákban csomagolt vígságokban és az ünnepek örömében.
Fájdalmaink közös fájdalmak voltak, lélekben földtáplálta magyarok, akik értették és tudták, hogy mindenki, minden ember a földkerekségen együtt fogja majd mondani és kimondani az év utolsó napján, hogy kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt és Isten volt az Ige.

Nem gazdaságkor volt az ige. Nem ez a szánalmas és buta önzés, ez a kór, mely megteremtette a mai kor félelmeit is, hazugságait is és megteremtette az ember nyomorúságát, ez a pillanat szülte világtévedés elmúlik majd és csak rossz emlék marad, mert kivirágzik a tiszta és őszinte szíveken az öröm, kik az Igéhez csatlakoznak, és akik most csak kérni tudják a Seregek Urát és reménykedve őszintén éneklik a Magyar Ősi Himnusz utolsó, tizenkettedik versét:
"Távoztasd el tőlünk a járványt, mirigyet és adj mindnyájunknak erőt egészséget"
Adj megnyugvást a lélekben sebzetteknek, adj reményt a reményben bizakodóknak és teremtsd meg köztünk az emberbarátság örömét, és az egekre való nyitottságát.

Záruljon be Janus pogány templomának ajtaja és nyíljanak meg a szívek karácsony boldog örömére épülő új esztendőben.

.