Kislány az oldalpadon

Nem régimódi történettel kezdem, bár addig is eljut az esemény fonala.

Húsvétkor történt, most, csupán néhány napja, bár most is Húsvét nyolcadában vagyunk.

Elmondtam már egyszer -úgy emlékszem-, hogy a templomban a hívek, régen megszokott és a hagyományokhoz alkalmazkodó rendben foglalták el a helyüket a padban.
Valóban régen volt ez, olyan nagyon régen, hogy ki sem tudom mondani. Ja, igen, ez akkor volt még amikor az emberek a templomba a vasárnapi ruhájukban mentek. Nem volt még farmer, "kiülepesedett" ülő résszel, és közönségesen, az utcán hordott garbó sem volt, "otthonka" pedig éppen nem, (amibe a templomba is lehet menni) hogy ilyen ruhába járuljanak az emberek az Úr színe elé, részt venni a legszentebb áldozatban.

És köszönni is tudtak akkor egymásnak az emberek. A tanítók, tanító-kántorok köszöntek, de a dányi ember nem olyan volt, hogy ezt megvárja. Előre köszönt mindenkinek. Kalaplevéve, vagy kissé megemelve azt. Az ellenkező kézzel. És szólni is tudott hozzá: adjon Isten jó napot. Vagy, dicsértessék a Jézus Krisztus.
Süketek, némák lettünk mostanra! Ebben a nagy jólétben! Ebben az elkényelmesedő világban. Ebben az életben, ahol halálra dolgozzák magukat az emberek. A jólét nyomorában.

Régi idők!! Nem mondom, hogy régi szép idők, inkább azt mondom, régi idők, melyek még magukon viselték a rendet.
Lakodalmakba, templomba ünnepi ruhában mentek. Színházba menvén, sőt még a moziba is "kiöltöztek", pattogatott kukoricát sem vittek magukkal, zörgő tasakokba egy kis "nassot", tudták, mi az ünnepi, mi a hétköznapi.

Hallom az ellenvetést, aki azt mondja erre, hogy nem az öltözet számít hanem a benső értékek. Hát legyen így!!

A nagymamám azt mondta a templomba menet, kisfiam, előre nézz, ne oldalra, ne forogj, mert az oltáron az Úrjézus van, és figyel téged.

Tudom már mi a baj a templomi öltözékekkel!
Az a baj, hogy a gyerekek ma már nem előzik meg az utcán a nagymamákat templomba menet, bár később indulta otthonról.

Amikor még nagymamák voltak, áldott életű, dolgos kezű, alázattal szolgáló és áhítattal imádkozó emberek, akkor -érdekes- nem kellett megvédeni senkinek a keresztény kultúrát Európában, sem kerítéssel, sem Frontex-szel, tette mindenki a dolgát ott ahol volt, a maga kultúrájában.
A nagymamák az okai mindannak, ami most van. Elmentek közülünk, és nem tanították meg velünk, hogy a templomba melyik helyre kell ülni, milyen ruhát kell magunkra venni, ha templomba megyünk és miként kell ott viselkednünk.
Vagy mi lettünk egyszerűen feledékenyek? Kimentek a divatból a nagymamák!
Mi pedig besétáltunk a vágyak tengerébe, az illúziókba, a hazugságokat igaznak vélve és az igazságokat hazugságnak mondva.
A történelemnek nem díszei vagyunk, hanem páriái! Jókat nevetnek rajtunk a boldogabbak.

És térjünk hát vissza az eredeti gondolatra.

A történetre, mely lehet hétköznapi is, de lehet sokat mondó, tanulságos is.

Az oldalpadon (a kevésbé tájékozottaknak mondom), az emberek padja második szakaszától oldallagosan elhelyezett támla nélküli padon, -melyen a nyolcadik osztályosok (és a hetedesek ültek régen),- egyszer csak -hétfőről van szó- elfoglalt egy helyet az a kislány, akinek megjelenéséről most írok.

Nem néztem és se jobbra, se balra. Emlékeztem nagymamám intelmére!

A szentmise azon pontján, amikor a pap békülésre szólított fel bennünket, én is kissé jobbra fordultam. Na, ekkor láttam meg a kislányt.

Hosszú szöghaja -barna színű volt- válláig ért.
Kezet fogtunk -én komolykodva- ő mosolyogva. Barna, meleg mosolya volt, de az arca nagyon is markáns és a kezemet is megszorította, beleillett ez a tenyerembe, mintha legényes kézfogás lett volna.

Édesanyja hátrébb ült, de a "békülésre" gyermeke mellé telepedett.
Kezet fogott velem is, és.... közel hajolt hozzám. Megismertem az édesanyát és azt hiszem ő megelőzött engem a mozdulatával, összeért az arcunk.

Jól van Margit! Nagyon örülök, hogy látlak. Futott át az agyamon az egyszerű, de igaz mondat. Régen találkoztunk. Messzire mentél tudom! A gazdag, ország polgára lettél.
De a szíved vissza húz. Láttam a szemedbe, egy pillanatra, azt a két mosolygós szemet láttam, amit már kislánykorodban is alkalmaztál, ha tanáraidra néztél. Egy pillanatra jelenné vált a múlt, örömmé az élet.

Ott ültél a dányi iskola egyik padjában. Vidám voltál mindig és mosolygós. Tisztelettudó. Jó tanuló.

Édesanyád a Hivatalban dolgozott, "szaladj ide, menj oda Margit, még van időd a műszak végéig." -mondták neki a főnökök.
És ő ment és vidám volt mindig, nem tudtuk, hogy beteg, hogy fiatalon itt hagy minket.

T. Margit, az egyik nyugati országban élő honfitársunk haza látogatott Húsvétra. Hogy találkozzunk, hogy édes örömmel dúsítsa a szent ünnepet.
Szépen öltözötten, fehér ruhában volt, mellette a "kispados gyermeke" ott, a lépcső alján, vártak valakire.
Néhány perc nekem is jutott. Ajándékként. Húsvét örömének tiszteletére.

Komoly, mosolygós kislányod van Margit! -mondtam neki!

Ő nem kislány -mondta büszkén az anyuka. Csak ilyen hosszú haja van, ezt szereti. Gimnazista már, hetedik osztályos.
Jaj, és ne tessék haragudni -tette hozzá, hogy ott a templom kellős közepén... hát úgy megörültem, hogy találkoztunk, hogy látjuk egymást, hogy itthon lehetek és milyen szép ez a Húsvét, milyen felemelő és én milyen boldog vagyok most!

Húsvét öröme kiárad az emberekre -mondtam volna neki- de már jött is egy barátnő és Margit vele tartott. Kezét felemelve búcsút intett. Gyermeke, a kis gimnazista, mint kiscsikó, ugrándozott, élvezte a sokaságot, a hétfőn is megtelt templom öröménekeinek zúgását, Exsultet, az égben is örvendezik az angyalok kórusa és hirdetik Isten csodálatos tetteit.

Úgy-e találkozunk még itthon Margit!
Úgy-e igaz a közmondás: mindenhol jó de legjobb itthon.

Úgy-e haza fognak jönni a Margitok, Katicák, Istvánok, Erzsébetek, Lajosok.. a sok-sok tíz és százezer fiatal, akik most távol vannak tőlünk, és úgy-e szép ruhában jönnek haza, mosolygósan, kitárt karokkal és befogadó szívvel , és a templomba majd találkozunk, szép lesz a ruhánk, ünnepi, az arcunk egy kicsit piros lesz a kíntól, a szégyentől, hogy nem tudtunk itthon tartani titeket, de ennek vége lesz.

Vége, ha majd a nagymamák mentik meg a mi keresztény hitünket és vallásunkat, és tartatják meg velünk Istenünket, Húsvétunkat, nem kell sem kerítés, sem Frontex, és nem fenyeget bennünket senki.
Ó! A csodálatos angyalokká lett nagymamák!

Csak a nagymamák. Az áldott nagymamák, ők mentenek meg minket.

És Húsvét öröme lesz a mi vígaszunk.

Gódor András