Sült tököt a plébános úrnak

Bár sütött a nap, de nagyokat taszított az emberen a délnyugati szél, ebben az időjárásszédült téli évszakban. Szűrte a gúnyát az élesen süvítő vihar, nem mozdult ki vackából még a kutya sem, hiába járta a postás szorgalmasan a maga útját.

Kedvetlen volt még a kiskapu is, nyöszörögve engedett a sarokvas, de az ember, aki biciklijét kívánta áterőszakolni a résnyi kijárón, hajthatatlan volt, nem engedett abból, hogy valaki, vagy valami, céljának teljesítéséhez útjába álljon.

Várjál barátom, -mondtam neki- kettőnknek tán könnyebb lesz és választ sem várva megfogtam a félre fordult bicikli kormányát.

Nem tiltakozott az ember, inkább megigazította kucsma szerű sapkáját és maga is a bicikli nyomába lépett.

Messzire-e kérdeztem, hogy beszélgetést kezdeményezzek, ha már ebben az ítéletidőben egymás mellé sodort bennünket a sors, vagy a szél. Vagy ki tudja, hogy mi, ki tudja, hogy ki, mert beszélgetés nélkül mit ér az élet. Ha véletlenszerű is a találkozás.

A férfi pirospozsgás arcát figyelve, nem volt halálra ítélve a kezdeményezés, hogy szó majd szót kövessen, bár talán nem is voltunk egymásnak idegenek -első látásra- akkor sem ha nem egy faluból valók voltunk.

A plébániára megyek -mondta a megszólított.
Oda-e? -kérdeztem hitetlenségem teljes bizonyítékában való meggyőződéssel.. Hiszen üres az a plébánia -mondtam ki a verdiktet.

Nem üres az, hiszen benne lakik a plébános úr. Hozzá megyek. Lelki nyugalma minden ellentmondást legyűrő erejében igazított helyre. Talán kicsit sértődött is volt. Hogy képzelem én, hogy ez a szép, míves, barokkos paplak csak úgy áll a templom árnyékába, mint elárvult, magára hagyott emberi fészek?

Nem voltunk mi semmiféle viszonyban a szecseiekkel. Még Máriabesnyőre menet sem volt azonos az útunk,-mondta. Mi Dány felé mentünk, ők talán a sápi templomot vették irányba.
De most nagyon jól együtt vagyunk velük, hiszen összeköt bennünket a plébános úr is.

Nem akartam mondani -hogy ne adjak ki magamból minden tudományt- láttam én ezt a Szent Máté-napi búcsú alkalmával, mikor is egész autóbusz "népek" mentek át papjuk után Szecsőről az ünnepi misére.

Szorongatta két marokkal az öreg bicikli szarvát a plébániára igyekvő, -gondoltam el is köszönök, ne gátoljam az útján.
De nem mozdult egy tapodtat sem az emberem.

Beszélt arról az időről, amikor kárpótlási jeggyel "szúrták ki" a gazdák szemét. Szólt a szőlőről, amit már nem művel, de a gyerek sem bírja sok elfoglaltsága miatt. Csak az épület áll -hiszen tudod- lett egészen emberi a hangja, ott a közös kút mellett, keresztbe építve a birtokon.
De az Isten erőt adott nekem mindig- mondta kissé megemelve a fejét- mint másnak is, ha még ezer bajjal is küszködtem életemben.
Gyünni-menni szerető voltam, most is, a minap Dányban voltam Szekeresnél, aki annyi idős talán mint én. Nyolcvan felé vagyok.
Aztán lábát a pedálra tette, még egyszer végigmért, mint aki keres valamit rajtam és tovább beszélt.

Felderült az arca, mosolygott, csak úgy befelé, mint aki teljesen elégedett nem csak a sorsával, de a világgal is, és kimondta a szót:

Viszek egy kis sült tököt a plébános úrnak!

Az öreg járgány hátsó sárhányójára -nem gyárilag, azt láttam- csomagtartót szereltek. Ezen volt egy karikosár, melyben egy kis csomag. Szépen letakarva piros szegélyű fehér ruhával. A ruha alatt -ezt már csak gondolom- sztaniol papírral lefedve lapult a plébános úrnak szánt csemege.

De milyen lehetett az! Elképzeltem.
Sárgára sütve, mint a szép körmöci arany. A szélén itt-ott "megkapta" a sütő melege, ezen a részen erősebben barnállott. Össze is húzta a hő kissé a felszeletelt zöldséget (vagy gyümölcsöt?), a héja pedig ott, ahol a tepsi aljával találkozott már kissé fekete is volt.
Az illata pedig utánozhatatlan illat. Amikor sült, az egész konyha nem volt más, mint egy nagy sült tök kibélelve a földön túli illatokkal, párában az egész ház.
És édes is bizonyára mint általában az a Nagydobosira jellemző, vagy még ennél is édesebb, kanadai, mely hosszú indán termett a kertben, éretten már sárga volt kívül-bévül.
A gazda néhány hónapja még szeretettel gondozta, talán becézte is. Nagyra nőjjél lelkem, a plébános úr biztosan örülni fog neked, ha frissen sütve, még párologva, az asztalára teszem.

Így volt-e vagy másképpen, nem tudom.

Arra gondoltam, hazafelé menet, milyen jó, hogy Advent van!
Milyen jó, hogy láttam egy embert, aki a maga szerény eszközével hozzáfogott a völgyek feltöltéséhez, a hegyek, dombok elhordásához, aki két dolgos kezével és adományozó kedves szívével egyengeti az Úr útját, egyenesíti ösvényét.

GA