Hullámvölgyben

Van úgy az ember, hogy kiábrándul, beleun olyan dologba amiért régebben még lelkesedett, időlegesen elfárad még gondolkodni is róla.
Telítődésnek nevezi ezt a pszichológia (szaturacio), mely nehezen oldódik. Makacs, rövid állapot ez, szélsőséges esete az életuntság, depresszió.
De ezen utóbbi már klinikai eset.

A kiábrándultság valamely dologba való belefáradás, nem tartós állapot.
Általában.
Ismeri még a magyar nyelv az ilyen eseteket mondani szélmalom-harcnak, szalmacséplésnek is, sőt azt is szokta mondani, hogy széllel szemben nem lehet ..... (cigarettára gyújtani), de maradjunk mi csak a lyukas korsóba vizet tölteni, vagy süket embernek magyarázni élethelyzeteknél.

A pihenés orvossága a telítődésnek.
De orvosság az inspiratív légkör is, a más területen elért siker, vagy a mások által kapott dícséret.

Ez az ember hullámvölgye-hullámhegye, úgy viselkedik, mint a hullámvasút mozgása, vagy a repülőgép iránytartása, ha nagy légörvénybe kerül, esetleg libikóka, vagy a kerék mely hol fönn jár, hol pedig lenn.

Én, az iskoláról, iskolánkról -nosztalgiával szólva, az "iskolámról"- elmélkedve, az utolsó időben többször megjártam ezt a vertikális mozgást, hol fönt voltam, hol lent, attól függően, hogy a reményeim miként éledtek az eredményességén javítani akaró szándékaim fogadtatását illetően.

Az iskola sorsa a mi sorsunk indikátora, jelzője is.

Hanem kilábálás a vert helyzetből!

Egészen addig tartott, míg nem olvastam egy fiatal barátom hozzám eljuttatott, az iskolában zajló nevelő-oktató munka során kialakított véleményéről.

Pontosabban megnevezve, arról, hogy az iskolának (általában véve) mi a feladata a gyermek nevelésében, -kiemelve a hátrányos helyzetűeket és ezen belül is azokat, akik cigány etnikumból kerülve az iskolába,és az iskola légkörében hátrányos helyzetűekké lesznek, vagy hátrányos helyzetűek maradnak itt is- továbbá a felzárkóztatás nehéz feladatában, és mi a szerepe ezzel kapcsolatban az államnak, mivel állami fenntartású iskoláról van szó.

A mi iskolánkban is kulcskérdés az, hogy miként lehet(ne) a hátrányos helyzetűeket eredményesen nevelni, oktatni úgy, hogy mindenki más is emelkedjen velük együtt.

Ezt a litániát már elmondtam többször, nem kezdem most újra.

Viszont igaz, amit a fiatal ember mond, hogy ha nem vesszük komolyan a demográfiai helyzetet, ami nálunk kialakult mostanra, akkor az etnikai arányok felborulnak, ami -normális esetben nem lenne talán olyan nagy baj- de a nem normális (magyar) élethelyzetben igen is veszélyes.

Községünk jövőjét most építhetjük, de sírját is áshatjuk.

Mi is a problémánk lényege?

Egy búzatáblának az élővilágára azt mondják, hogy ez egy ökoszisztéma.

Egy másik búzatáblára is ezt lehet mondani.

Csak a búzatáblákat egymással felcserélni nem lehet.
Mert minden, a maga valóságában egyedi. Minden, a hasonlótól is különbözik.

Így van ez az iskola esetében is.

A dányi iskola dányi sajátosságokat hordoz, a más falubéli, városbéli pedig megint mást.
Pedig mindegyiket iskolának mondunk!

Ezt veszíti szeme elől az, aki az iskolákban nem látja meg az egyedit, a sprecifikusat. És ha nem látja meg, eredményes sem tud lenni.
Az eredményesség első feltétele a felismerés.
A másik feltétel, ehhez alkalmazkodó módszertani, ismeretelméleti és a gyakorlati alkalmazás.

Mennyire igaz ez, számos példa bizonyítja.

Lépjünk ki most a pedagógia világából, hogy lássuk, nem csak a pedagógusokra illő probléma felismerésérő van szó.

A specifikusságot, az egyedit, az egyedül rá jellemzőt, jól láthatjuk Ottlik Géza regényében, amikor egy határmenti település iskolájának életéről szól.
Azért említem ezt a példát, mert ezzel azt akarom érzékeltetni és bizonyítani, hogy a másság felismeréséhez és ehhez való alkalmazkodáshoz még csak pedagógiai ismeretekre sincs szükség.

Tessék elolvasni Ottlik írását (Iskola a határon) és ha mást nem is, de azt a tényt azonnal felismerjük, hogy a környezet, a gyermek"anyag", a nevelés célja, és a pedagógiai módszerek, valamint a pedagógusok ( a szülők) felkészültsége mennyire "együtt tud lenni" egy iskolai rendszerben (vagy éppen egymástól elválni) amit ha azonnal nem is érzékelünk, de még csak sok időnek sem kell elmúlnia, hogy igazolva ne lássuk.

Sokan mondják azt, hogy nincs közük az iskolához. Sajnos.

Nem mondhatjuk ki, sem egyénileg, sem funkcionálisan, hogy nincs közünk az iskolához.Egyénileg, vagyis dányi lakosként az iskola bennünk kell, hogy éljen, és ha van viszont valamilyen tisztségünk is, vagy megbízatásunk, funkciónk akkor annak mértéke szerint méginkább így van ez.

Ha valaki Kőszegen jár, és lát majd ott egy házat, amire latinul az alábbi szöveg van írva az épület homlokzatára:

"Non est volentis, neqe currentis, sed myserentis Dei"

Akkor Ottlik tudnia kell, hogy Ottlik Géza regényéről van szó.

Nem vette ezt a példát az író máshonnan, mint Pál apostolnak a Rómaiakhoz írt leveléből.

Magyarra így fordítható:

"Nem azé, akinek arra akaratja vagyon, sem azé, aki fut, hanem a könyörületes Istené."

Mi itt barátaim az alany?
Az alany rejtve van!
Úgy gondolom, hogy az alany mi vagyunk.
Mi, akik magyarázzuk ezer alkalommal a bizonyítványunkat. Miért marasztalnak el bennünket. Miért kaptunk az élettől rossz jegyet.

Nincs mit megmagyarázni ezen, úgy hiszem, mindenki érti az írást.

Egyet azért hozzá teszek -még ha nem is lehet ezt a fordításba "belegyömöszölni"-, hogy az iskolának, és így a dányi iskolának is, van egy minden nap ugyan ki nem mondott, az emberi küldetésen túli értelme, nevezetesen az, hogy minden percében, perceinek minden cselekvésében egy magasabb rendű eszmét kell szolgálnia.

A magasabb eszme első lépcsőfoka az ember.

Ha ezt az iskola nem teszi, akkor szárnyaszegetté válik.

És az a dányi ember, aki azt tagadja, hogy t.i. nincs köze az iskolához, az a gyermekek fölfelé való emelkedését -mert hát mire másra való is lenne a szárny- is tagadja.

A zuhanást viszont elősegíti.

Dány 2018 december 5

Gódor András ny. polgármester c. egyetemi docens