Itthagyottan

Az utca közepén áll a ház.
Ablak-szemei -ha nyitva volnának- látnák a tőlük néhány méterre lévő két szép hársfát, melyek tavasz virágzáskor oly erős illatot árasztanak, hogy a könnyük is kicsordul tőle, bárhogyan szeretnék az érzelmességük ílyféle megnyilvánulását titkolni.
De a szemek zárva vannak. Néhány éve már. Műanyagredőny- szemhéjuk csukódik rá, résnyit sem hagyva a szobába betolakodó sugaraknak.

A telek a kert felé nézve enyhén emelkedik, a végét drótkerítés zárja le a szomszédtól, de ennek hátat fordítva látni lehet még a "cickai hagyeket" is ha tiszta az idő. Az ilyenre mondják, hogy szép fekvésű telek.

Gondos gazda -és nem tulaj- építette a házat. Tudatosan tervezte meg kertjét is, bár semmiféle irodalmi előírásnak, pláne polgári dicsekvő igénynek nem felel meg- mégis szép és vonzó.
Igaz, csak többnyire.

Az almafák is gondozottak, nem ágas-bogas össze-visszaságban, hanem a termőrügyek optimális gazdasági elrendeződésében -gondolva a jövő évi virágzásra is- díszítik a törzset. Együtt volt, sőt együtt élt a gazda növényeivel. Családtagok a fák is, bokrok is és a lágyszárúak is, -főleg amióta egyedül ébred a felkelő nappal.
Golden, Starkig, Idared -ahogyan az időbeni sorrend követi az érés fázisait.
A kerti részben középen terjeszti szét uralomra termett lombját a Germresdorfi cseresznye. Nem tolakodó, nem is dölyfös, hanem előzékeny udvariassággal helyet biztosít az őszibarackoknak és a meggynek is.
Gyümölcséréskor csodájára járnak a kertnek.

Szőlő is van, kordonra metszve. Csemege szőlő mindegyik fajtája. A sor elején a "szagos szőlők", korai érésűek, Csaba gyöngye, Irsai Olivér. A sort a "kecskecsöcsű" zárja. November elején már ez is édes -Afuz Ali. Köztük a saszlák, piros is, fehér is.

Az udvari részen -kivéve a fal melletti járdát-, csak természetes anyag van.
Legelőször is a föld, mely itt élőlény, vagyis talaj. Porcsin keserűfű zárt gyepet képez rajta, közbe-közbe nem más, mint orvosi székfű, azaz a kamilla sárga virága rakja rá díszét. Méhecskék döngicsélnek ilyenkor körülötte.

Az udvaron, szemben a bejárattal, de a szomszéd falához közelebb betonból épített asztal, viaszosvászonnal letakarva.
Itt szokott üldögélni -évek óta már csak egyedül- az asztal mellett lévő vasvázra rögzített fapadon, a kerthez közelebb lévő oldalán, hogy azért az utcát is lássa. Tudta, nem történik kinn semmi látványos dolog, de várta inkább, hogy belép valaki a kiskapun. Sokszor találtam ebben a helyzetben. Szertartásos volt minden mozdulata, kiszámítható, akár az élete. Algoritmust lehetett volna rá írni. Maga elé nézett, komótosan,-de mindig ugyanabban a sorrendben és tizedmásodpercnyi pontossággal- vette elő cigarettáját a dobozból és slukkolt egy nagyot, mély lélegzetvétel közepette és láthatóan élvezettel fújta tova a füstöt.
Kossuthot szívott fiatal korában. Amikor ezt nem lehetett már venni, rátért a Simphoniára. De mindig csak "mezítlábasat" szívott. Ezt engedte magának a természete, miként a Kőbányait, vagy olykor-olykor a cseresznyét. De ebből is a fekete címkéjű üvegeset.
Hófehér szőrű macska kedveskedő dorombolással ült az ölébe, -nem bánta- megsimogatta a háziállatként kezelt, befogadott jövevényt, becézte is, néven szólította, de kis idő múlva letessékelte a földre.
Nem hagyta magát zavartatni sem a macskától sem a vendégtől.

Munkás ember volt egész életében. Első generációs szakmunkás. Egylépcsős mobilitás a múlt század hatvanas éveinek elején.

Álmos, nikotinleheletű ébredések, nyirkos, a csontvelőig fagyasztó hajnali buszozásban, ötforinthúszfilléres órabérrel, vaslemezekbe kovácsolt reményekkel kezdődött a munkásélet.
Ulti a négyes ülésen, rohanás a kavicsos fövenyen az isaszegi vasútállomáson, hogy legyen ülőhely a buszon. Dányi utazási szokások, egy hiányosan szervezett közlekedési rendszerben, a munkahelyig és vissza.

Megbízható parasztgyerek, jó kiállású katona, nyílt tekintet a világoskék szemekből, állhatatosság, kevés beszéd, erősen markoló fegyver, gyakorlat szerint. Irány Nemesmedves. Határvédelem.
Kisz nem kell, párt mégúgysem.
Rövid idejű "eltáv"-ok, udvarlás a kiszemelt menyasszonynál, rohanás vissza az őrhelyre.

Naphosszat a javítandó villamosok alatt, húzni kábelt, forrasztani, kicsi csatlakozásokat megerősíteni. Fő a közlekedés biztonsága.
Előléptetést nem vállal, barátságokat igen, őszintén, szókimondóan, nem csak úgy makogva.

Elkezdődik a családi ház építése.
Kalákában, mint a sógornak vagy a komának ezt megelőzően.
Kiterjedt barátság, erős összetartozás, nagy lakodalmak, reggelig húzza a cigány.

Vasárnap reggel kismise (ha jut rá idő), délután focimeccs. Ez kihagyhatatlan. Vezetőségi tag, lesz mit hallgatni a buszon másnap, ha kikap a csapat.

Overallból több van, mint ünnepi ruhából. Az olaj szaga mélyen vésődik a kemény marok barázdáiba. A színét el lehet tűntetni, de az illatát nem.
Beivódik a sima folyadék az ember testébe, nem csak a testszövetekbe, sejtekbe, de a lélekbe is. A személyiség integrált részévé válik, rajta keresztül látszik a világ. Nélkülözhetetlen lesz szinte , akár a levegő.

Nem volt a társaság központja, hangadója sohasem, de szívesen látott bandatag, nélkülözhetetlen ember mindenhol. Súlya volt a szavának, nehezen változtatott véleményt és nem volt eladható szószátyár vagy léhűtők körében.
Nem volt szocialista, de a katonáéknál szerzett élményeinek erősen hatása alatt volt. Élete végéig.
Nagy mesélő volt, de csak a kis, meghitt közösségeiben, barátai között.

Paraszt szülők gyermekeként, kortársaihoz hasonlóan, mezítlábas gyermekkort élt végig, kecskéket legeltetve (szegény ember tehene), de nélkülözések, a napi betevő falat bizonytalansága nélkül.
Jó tanuló volt az iskolában. Kemény öklű már akkor is, félelmet sohse ismert. Aztán az iparisuli, szakrajz, anyagismeret, mintadarab, vizsgamunka, ezek lettek az életét irányító kulcsszavak.

A kert, a kiskerti sajátos kultúra csak a mindig rendezett és tiszta porta sajátos melléktermékeként alakult ki, egyéni ízlése szerint. Nem volt mintakövető, inkább olyan különutas-féle mindig és mindenben. Nem különc, de nem is kommersz. Válogatós kedvű volt a társkeresésben, a barátok megválasztásában, munkahelyi szakik kiválasztásában. Véleményeiben is sokszor merész és egyenes. Nem kalapolt meg mindenkit, köszönni is csak a kivételezetteknek szokott. Nem várt senkitől dicséretet és nem is nagyon osztogatta másoknak.
Egyesek érthetetlenül néztek rá, "meredek" szokásai miatt. Valójában közösségi ember volt, de olcsó pénzen (és drágán sem) el nem adható.

Amikor egyedül maradt a házban, a családtagok elköltöztek, egyik ide, másik oda, gyermek saját családot alapítani, feleség pedig ahogyan az Úr elrendelte, emberi mérce és ítélet szerint túl korán, akkor pótcselekvés látszatával, de igazán a természet ősi törvényeinek az együvé tartozó rendeleteinek megfelelően mentsvárként a ház, az udvar és a kert maradt. Élő társakként. Nem helyettesítendően senkit, -főleg akiket nem is lehet- hanem a test és a lélek harmóniájának egybe tartásaként.

Ült a fa alatt a gazda, cigarettáját már nem morzsolta. Kis ideig néztem a kerítés léceinek résein át. Nem volt szívem megzavarni.
Ő volt, az Itthagyott.

Aztán felhívott telefonon. A kórházból. Ennyit mondott: Isten veled. És elment. Az ő Urához, a feleségét ott találta.

Nézem most a novemberi ködben a házat. A telket. Az udvart, a gyümölcsfákat. Az itthagyottakat. A felhólyagzott kerítés festék is lekívánkozik a fáról. A lécekről.
De lekívánkozna a termés is.
A fán maradt Golden, mint aki jól érzi magát a teremtett helyen, incselkedően himbálja magát, szinte kacéran a földnek. Tudja, rá nem hat a gravitáció. Ő itt akar maradni. A fán. Nézni magasból az utcát, a kerítésen túlra.
Itthagyottként.

Hazajön talán egyszer, aki őt itthagyta. Mint testvér a testvért, soha el nem feledve, kéz a kézben majd csak nagyon sokára adják át magukat a jótékony földnek a szomorú elmúlásnak.

Az Itthagyottak.

U.i. Mementó a dányi "itthagyott", sorsára hagyott szomorú életű portákért.

GA