A "boldog" magyar király?

Boldog lett ugyan, boldoggá avatását, mint leendő (Habsburg születésű) magyar királyét, már csak nemzeti okokból is örömmel vettük. De soha nem lett magyar király.

Annyit megtudunk róla, Hatos Pál könyvéből (Az elátkozott köztársaság), hogy rendkívül szelíd, békeszerető ember volt. Egy nagyon nehéz időben élt, ellentmondásos történelmi szelek között vergődve, hányódva, mígnem a közös "házassága" az osztrákoknak a magyarokkal, az első világháború bukását követően végérvényesen megszűnt.

Olyan sok, nem is izgató, hanem inkább nyugtalanságot okozó évfordulókban élünk, így az ősz vége felé, amelyek sorsunkat, vagy inkább a nemzetünk sorsát a tragikus végkimeneteleket, kudarcokat illetően, az emlékek révén, még ma is lidérces álmokba kergetnek bennünket.

Nézzük bevezetőként az első világháború sorsát.

A hűséges és bátor magyar baka az első világháború során, a fényes közösségi és egyéni győzelmek mámorából gyorsan kigyógyult.

Megvertek bennünket a "Nagy Háborúban", rongyos, kiéhezett, kiábrándult lett a nemzetéért életét is áldozni kész, egyszerű katona.
Nem volt képes megvédeni hazáját, nemzetét a magyar, nem volt képes szövetségét sem megtartani, (nem a maga hibájából), így olyan nagy szomorúsággal olvasom a csehek térhódítását, a déli területek elvesztését és a románok nép- és területszerző, a tisztesség határát is átlépő erőszakos térnyerését, a franciák, az angolok, amerikaiak cinkos segítsége révén, hogy rossz álmú ébredéseim alig nyugszanak meg, melyet a mai magyar belső viszályok, viták és pocskondiázások tovább mélyítenek.

November 16-a előestéje van. Ki gondol most az őszirózsás forradalomra, mely -nevével ellentétben- nem volt olyan szép és csinos, mint azt valamikor tanították nekünk.

Kiábrándult tisztikar a szélnek engedett katonákat átadta a lét elemi erővel fellángoló szeszélyének.

És nem volt olyan szégyellni való sem, hogy oly keveset tudjunk róla, mint amit tanítottak, mert -ha másért nem is- de a nemzeti integritás megóvására való törekvésért, megdicsérhetjük, mindaddig, míg a külső, elsősorban szovjet-orosz propaganda emlőin (és hazugságain), valamint erőszakosságán nyugvó külső és belső erők bele nem vezették a tanácsköztársaság rövid és dicstelen életű és ezért, bukásra ítélt sodrába.

December elsején, 1918-ban, a háború elején még szövetséges, majd a szövetségnek hátat fordító románok, gyulafehérvári népgyűlésen mondták ki Erdélynek Romániához való csatolását.

Kimondhatjuk tanulságként, hogy ha a megélhetés bizonytalanná válik, ha a szegénység úrrá lesz rajtunk, akkor a még oly magasztos nemzeti érzelmek, mint a haza, a szülőföld, a testvéri lelkület, szolidaritás, együttérzés, segítő szándék, nemzeti hovatartozás, szolgáló hazafiság, törvényes rend, megbízhatóság, tisztelet, adott szó köteléke és így tovább alárendelődnek a puszta létnek, a fizikai megmaradás elemi ösztönének.

Ez is oka volt a háború elvesztésének. Belső oka.

Mi lett volna, ha....?

Ha olyan királyunk lett volna a múlt század elején, aki később -mint láttuk- méltó volt arra, hogy a szentek előszobájában, a boldogok között szólhatunk róla.

Ha Tisza István miniszterelnökben erősebb lett volna a békevágy, mint a Monarchiához való hűség.

Ha a parasztoknak, földet adnak.

Ha a nagybirtokosok nem lettek volna annyira önzők.

Ha erős lett volna a felebaráti szeretet az emberekben.

Ha Tisza Istvánt nem ölik meg.

Ha Károlyi Mihály karizmatikus ember lett volna.

Ha a szociáldemokraták nem sodródnak balra.

Ha a bolsevik-ördög nem járt volna ezen a tájon.

Ha a nagyhatalmakat nem fűti a más hatalmak eltörlésének egoisztikus nárcizmusa.

Ha a világot nem a vagyon- és hatalomszerzés irányította volna.

Ha az emberek bölcsebbek és szeretettől vezéreltek lettek volna.

Ezek most is jelen lévő, pusztító erejű veszélyek, törekvések és szándékok.

Az első világháború igazságtalan befejezése, az ítéletek abnormitása, a féktelen düh és gyűlölet, a második világháborúhoz vezetett.

A magyar nép, a nemzettest, veresége megismétlődött ekkor is.

A nemzet -fizikailag- ma is szétszakított, eszmeileg töredezett, az egoizmus és a bírvágy, a gyűlölködés most is szennyezi a társadalmat.
Ráadásul bonyolultabb világban élünk, mint bármely előző korban.

Vannak azonban rendező elvek az életünkben.
Előre mutató, barátságos és testvéri elvek.

Ilyen a józan észjárás, a bölcs tolerancia és a hitünk.

Kérdés merre akarunk menni?

És az utolsó zárókép:

Trianon már csak szentesítette azt, ami a csatamezőn eldőlt.

Vagy mégsem?

Erre ad választ szombaton Dr Tóth József tanár délután négy órakor a Plébánia nagytermében tartandó előadásán, melyre minden érdeklődőt szeretettel várunk.