Novemberi fények szürkületben

Nem is az őszt, inkább késői nyarat idézi bennünk a ránk köszöntő november.
Két ünneppel is bejelentkezik. Elsején Mindenszentek ünnepével, másodikán a Halottak napjával.
Így van ez már régóta. Hosszú évszázadok óta. Legfeljebb a dátumok változtak. Vagy ha nem változtak, akkor az ateizmus akarta kitörölni az emlékezetből. A szenteket is, a szentek sorába vágyakozó-várakozó halottakat is.

Akinek az élet nem szentség, annak a halál sem az. Akinek az élet nem ajándék, annak az élet utáni időszak sem az. Akik az életet nem Istennel mérik, azoknak a halál is csak anyag- és energiaváltozás. És nem megdicsőülés. És nem az elszámolás ideje. És nem az örök élet kezdete. És nem a mennyei újjászületés.

Járjuk a temetőket, ahol halottaink pihennek.
Galagonya és csipkebogyó színű most az ősz. Krizantém-illatú temetőkben mécsesek világítanak, a ligetes részben a mezei juhar termései apró propeller-szárnyukkal vállunkra ülnek, mintha messze földről érkeztek volna, valahonnét a felhőkön is túlról és üzenetet hoztak nekünk. Értő, érthető és nekünk szóló, csak nekünk szóló, igazi és egyénre szabott üzenetet. Mi értjük ezt az üzenetet, hát hogyne értenénk! Nekünk szólnak az üzenetek, egyedül csak nekünk.

A lélek, hogy meglássuk, hogy senki mással vagy semmi mással össze ne tévesszük kicsiny természeti csodába, nagy fa parányi termésébe öltözött. A vállunkra szállt. Beszél hozzánk, emlékeztet bennünket, súg nekünk. Azt súgja, tegyünk föl kérdéseket magunknak. Lényegi kérdéseket és nem álságos, mai kérdést, az ördögtől, rosszakaró szellemektől sugallt kérdést. A kérdés legyen egyszerű, érthető, például ez: mit akar tenni velünk az Isten. Miért teremtett bennünket a világra.

Kis-katekizmus első lapjainak, első kérdései ezek. Elemista elsős kérdések, de mi mégsem tudjuk őket megfogalmazni. Kérdezzünk hát bátran, bennünket érintő kérdéseket tegyünk föl. Életünk céljára és lényegére utaló kérdéseket tegyünk föl.

Például tegyük föl a halottak napján ezeket a kérdéseket: Keresztfa lesz ebből a kicsiny kis magból mely vállunkra szállt a lélek üzenetével , nekünk ácsolva? Koporsó talán, vagy vándorbot, ház, palota, szerszámnyél, oltár, vagy a szentek képei, ikonosztáz, vagy ostornyél? Ez mind-mind, mind a miénk lesz.

Ez a legfontosabb kérdés az életünkben, hiszen ez a fa az egyetlen földi kincsünk. Az a fa, mely termésében a lelket vállunkra tette, és ez a fa lesz a mi életünk tartama, tartalma, egésze is része is.

Ezen kívül minden csak látszat. Csak árnyék. Talmi csillogás, ördögkerék, sátáni mosoly, elvarázsolt világ, félrevezetett ember.

Hallgatásra, elcsendesedésre int minden bennünket. Ez is az ünnep része.

Suttogó csend van körülöttünk, ájtatos, illatos és beszédes csend .

Emlékezünk.
Ezen a napon, ezeken a napokon emlékezünk és elmélkedünk.
Soha máskor, de most, most aztán igazán tudjuk és értjük, miért is vagyunk a természet kedvezményezettei, miért is lettünk az Isten ajándéka, és miért is ajándékozott meg bennünket az Isten, legdrágább kincsével: Szent Fiával, a Jézus Krisztussal.

Gyerekkoromban a halottért mondott szentmise alkalmából, a templomhajó közepén, fekete lepellel fekete koporsó volt letakarva. Reqiem aeternam, dona eis domine, et lux perpétua luceat eis......imádkozta a pap latinul, örök nyugodalmat és világosságot kért az elhunyt számára.
Ebből (is) adódóan -a fekete szín, akkor nem értett szöveg, és természetesen a gyász hatása sokáig kisért.
Ady Endre Sírni, sírni, sírni című verse nagyon elszomorított. "Várni, ha éjfélt üt az óra egy fekete (közeledő?) koporsóra...

Keveredik és értékét veszti bennünk a múlt, jelen és jövő.
Ettől a keveredéstől ered meg nem értésünk és félelmünk.
Félünk a múlttól, mert az, nincs már itt.
Félünk a jövőtől, mert az nincs még itt.
Félünk a jelentől is, mert az a pillanattal tovatűnik.
De akár, jelen,jövő vagy múlt kérdése elevenedik meg bennünk, ne feledjük, hogy a lélek figyelme tartós.

A múltból lesz tapasztalat, a jövőből remény, a jelenből pedig az odafigyelés. A lényegre való törekvés.

Ez, a jelennek megelevenedése, a múlt gyötrelmeinek feledése és a jövő reménysége az ünnepeinknek és különösen a mai ünneplésünknek is a lényege.
Ebben a lényeglátásban segítenek bennünket a mindennapoknak megtapasztalt csodái és üzenetei. Csak észre kell ezt vennünk.

A bölcsességgel megáldott emberek (és az ártatlanok) útját kell követnünk.

Marton Zsolt atya édesapjának temetésén, olyan természetes egyszerűséggel ugyanakkor mélységes reménnyel, a fiúnak az apa iránti tiszteletből is adódó hálájával és a közeli találkozás tudatában köszönt el a halottól, hogy bennünk más, mint annak érzése nem alakulhatott ki, hogy valóban mennyei születésnapot tartottunk.

Kerestem a gödöllői temetőben egykori osztályfőnököm sírját.
Jánoska, hetedik osztályos unokám, a korosztályára jellemző bölcs intelligenciával és a dolgok természetes rendjében való biztos eligazodással mondta, hogy itt keressük, "szembe a mi sírunkkal". A mi sírunk az anyai dédszülők sírja, amit -mert ez a világ megkérdőjelezhetetlen dialektikájának a természetrajza is- a miénknek, sajátunknak tartott. Tehát sajátjának is. Romlatlan és tiszta lélek!

Borongós, esős, hideg és szeles ünnepekhez szoktunk. Fagyos esőcseppeket sodort akkor arcunkba a szél.
A gyertyák igazi lángját mégsem tudta kioltani, mert a láng a szívünk közepén volt. Védett helyen. Az élet helyén.
Fényesek, tiszták, fenségesek voltak egykor a temetők. Izzó napkorongra emlékeztetően világították be a tájat.

Most színes műanyag által szűrtek a gyertyafények. Áthatoltak ugyan a műanyagok elemi falán, de elveszítették a tisztaságukat.
Kár érte, nagyon kár, mi lettünk mára színes-műanyag fények? Ilyen felemásra sikeredett ragyogású lett talán az életünk is.

Tiszta szívvel mondjunk szívből jövő imát a megholtakért: "Hogy őket szent színed látásában részesítsd -kérünk Téged hallgass meg minket"

Ez talán még visszavezethet bennünket, vagyis az őszintén és szívből mondott ima, sóhaj arra az útra, melyet nekünk Megváltónk élete árán megszerzett.

Dány 2018 november 2
GA