Maradék erőnkkel

Megnéztem, mit megtudtam, minden olyan internetes, tv-s közvetítést, összefoglalást, mely az október 23-i ünnepségekről tudósított.

Én úgy láttam akkor, 1956-ban, tizenegy évesen, hogy a léleknek az a szabadsága, mely körbevett minket, 1956 októberében olyan felszabadult és gátlásoktól gyötört szabadság volt egyben, melynek táplálója, csiholója, fenntartója és derűje az öröm volt, fékezője, csillapítója, kioltója és mérgezője pedig a félelem.

Én ezt az érzést felvillanni nem láttam a megnézett műsorokban. Talán nem volt benne.Pedig szerettem volna. Pedig kerestem. Vártam! Legyek újra tiszta lelkű tizenegy éves dányi suhanc. Ha már "Pestisrác" nem lehettem.

Az ünnepségek másról szóltak. Pontosabban megnevezve, nem ünnepi emlékezések voltak -akár a fenti értelemben is, vagy a világ csodájaként elkönyvelt (lásd Albert Camus egzisztencialista filozófus azóta is sokat emlegetett dicséretét értően elemző)- magyar példa büszke vállalása, a világ számára példaként állítva, hanem voltak inkább belterjes szónoklatok, szűk rétegeknek, saját "népeknek", egy feloszthatatlan sokszínűségében is létező nemzet felett.

A magyar nép felett.

Én ezt már nagyon unom!

Lehet azért, mert többszörösen elmúltam tizenegy éves. Lehet, hogy ha hatszor, vagy hat és félszer éltem volna 1956 örömét és félelmét az elmúlt életem során, akkor most nem így beszélnék. Mert időközben egyszer, egyszeres biztosan, sikeres lett volna az a forradalom, de az éppen elég lett volna ahhoz, hogy mára ne legyünk egy végletesen megosztott ország.

Miként lehet az, -tűnődöm magamban-, hogy ugyanarról az eseményről, az 1956-os forradalomról, ugyanazon eseményeket felsorolva, hasonló díszítő jelzőkkel ékesítve, egymáshoz nem közelítenek a különböző helyszíneken elhangzott beszédek, hanem -szájuk íze szerinti- egymástól homlokegyenest végkövetkeztetésre jutnak.

Az 1956-os forradalom a magyar nép forradalma volt. Benne a magyar nép szava szólt, gyönyörökben és fájdalmakban, sikerekben és megaláztatásokban, éltető erőben és pusztító viharokban. Rózsában és puskaropogásokban, a puskák toroktüzében és békés nyugalmakban.
Egy nép egész életének sűrítménye Vereckétől indulva a Corvin közig A Széna térig, vagy a Tűzoltó utcáig. Vagy csak Dányon a hősi emlékműig. Vagy a családokban elhangzott örömig, félszavakból értő suttogásig.
Hol, milyen erővel érvényesült, az a körülmények függvénye volt.

Ha az ünnepi beszédek a forradalomról szólnak, 1956 hősies helytállásáról és fennkölt bukásáról, akkor azok a népről szólnak.
De nem erről szóltak.

A nép nem lehet hivatkozási alap. A forradalom sem lehet hivatkozási alap. Nem hivatkozhatunk a népre, mert a nép -ezáltal a forradalma is- fennkölt. Irodalmi, mert múzsája van. Szellemi, mert benne egy nemzet létének intellektusa nyilvánul meg. És lelki is egyben, mert nem e világi.

A nép és a forradalom nem lehet hivatkozási alap azért sem, mert a nép nem más mint szolgálatunk tárgya, életünk értelme, célja. A szolgálatról, annak példáiról (és hiányosságairól) kellett volna szólni az ünnepi beszédeknek. Lássa a nép, egyet akar a mi politikai elitünk. Pártszínektől függetlenül.

Nem jelölte ki szebben és érthetőbben a nép szolgálatát senki sem lánglelkű költőnknél, amikor azt mondja: ha majd a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet". Vagy más helyen: "adjátok vissza a rózsa néhány levelét és vegyétek át a töviseknek felét". Valahogy így.

A szolgálatról kell szólni az ünnepi beszédeknek.

Beszédből sok van, szolgálatból kevesebb.

Ismét ideidézem Németh Lászlót, aki az alábbiakat mondta, nem csak átélt élményéről, a korról, de vates-szerűen a jövőről is, jelen korunkról is egyben, "a közöny, a féltékenység, nemzeti gyűlölség vékony jégpáncél csak, s alatta egy nagy folyam melle feszül, mely holnapra áttörheti e kérget, s e jégtörésben az én maradék erőm is jelenthet valamit".

És talán a hat és félszer tizenegy év is jelenthet még valamit.

Isten legyen mellettünk és adjon erőt mindehhez.
Dány 2018 október 24

Gódor András ny. polgármester c. egyetemi docens