Vargabetű folytatás - második rész

A kórház meleg tapintatú, klór és gyógyszer szagú levegőjét nagyon nehezen tudta elviselni.
Az első emeleten, a főorvos szobája mellett volt a kórterme. Egy ágyas szoba, riasztó fehérség, az ágya mellett orvosi műszerek, vezetékek, csövek, géz és víz.
Nehéz éjszakák következtek. Rossz, nyomasztó álmok, gyermekkorból furcsa, légies vattaszerű közegben alig felismerhető alakok jöttek elő újból és újból.
Nagyapa, aki gondosan nyírt bajszáról, aranyban csillogó szemüvegéről és jellegzetes csúcsos ívben végződő álláról, valamint kezében elegánsan tartott esernyőjéről volt könnyen felismerhető. Az ő alakjának vonalai élesen kirajzolódtak miként magyaros ruhája és a keménykalap, amit most kezében tartott, az esernyő fogantyúja mellett.
K. megye főispánja volt.
Már az oroszok elvitték, -mint mondták megőrzésre- hogy bántódása ne essék.

A család többi tagját -édesapja kivételével, akit rögtön internáltak- egy hosszú derekú szekérre, -mely a mészégetők szekerére hasonlított- pakolták és Ausztriáig meg sem álltak velük.
Alpár ekkor alig múlt el még hét éves, öccse négy évvel fiatalabb, bátyja hat évvel öregebb volt nála.

Az ausztriai út megmentésüket szolgálta, szekereken ment a vármegye köztisztviselői kara családostól. Sokkal inkább érezte ezt büntetésnek, egy végeláthatatlan és kibirhatatlan menetelésnek, mint életmentőnek.

A háború befejezése után fedél nélkül maradtak. Házukba mások költöztek, rokonaik sem voltak tartós befogadásukra képes, vagyonnal, vagy az ellátás biztonságával rendelkező emberek.
Hontalanok voltak hazátlanok, kitaszítottak és megbélyegzett páriák, úgy érezték, a haza eltaszította őket.
Életüket így tengették, rövid, néhány napos rokonlátogatásokkal, melyek az éhen halástól ugyan megmentette őket, de jövőbeni reményt felcsillantva, biztonságot nem tudtak adni.
Mígnem -maguk sem tudták, miféle véletlen folytán- egy alagsori helységet elfoglalhattak a fővárosban. Öten osztoztak a szűk helyen, édesanyja, nagyanyja és ők, a három fiú.

Az esték ennek ellenére nem teltek szomorúsággal, míg ki nem fogytak a népdalokból, népmesékből. A Biblia az édesanya kezében volt szinte állandóan, zsoltárokat énekeltek, olvastak , legtöbbször Jeremiás könyvét, valamint a Példabeszédeket.
A napi betevő falatra szükséges anyagiakat az édesanyja varrással, takarítással, mások számára vállalt bevásárlással, később gyárban történő munkavállalással szerezte.
A nagymama, mint egy tündér, sürgött-forgott és máris az asztalon volt az étel. Nagyon sokszor kukorica málé, napraforgó héjból formált pogácsa és más, kevés pénzből előállítható étel.

A kórterem ablaka a kórház katolikus templomának -mely valójában egy kápolna - bejárati ajtaja fölött volt.
A kórház előtti teret egy barokk szobor, az Immaculata törte meg, központ helyével és azzal az érzéssel, mint ha ez lenne az origo. a kezdet, mindennek kezdete vagy inkább középpontja. Szerette ezt a szobrot nézegetni, úgy érezte, erőt ad neki. És biztonságot. De még ennél is többet. A jövő reménységét.

Erőtől duzzadó, vérbő, telt idomú volt a június. Sok esővel, nyáriasan meleg idővel.
Alpár a Boszorkánykonyhának nevezett kifőzde irányából a nagy folyó felé tartott. Feszült volt, ingerlékeny, rossz kedvű. Erre -látszólag- oka sem volt, talán a feszültséget kivéve. Vizsgáról jött, az utolsó vizsgáról, egy hosszú, megterhelő folyamat végső állomásáról.
Négy ember vizsgáztatta. Ebből háromnak kandidátusi, egynek a tudományok doktora minősítésű tudományos fokozata volt.
Nagy elégedettséget mutattak Alpár doktori dolgozatát illetően, pedig nem a könnyen jó jegyet adó típus volt egyikőjük sem. Sőt! A gorombaságot sem kerülő szigorúságuktól rettegtek a hallgatók. Adja be fiam dolgozatát kandidatúrára, -mondta a "nagydoktor", igen elégedettek vagyunk magával. Szép doktori cselekményt produkált. Több ez mint ami a "kisdoktorihoz" szükséges. A minősítés nem lehetett ennélfogva más, mint a legnagyobb elismerés egy mindig kitűnő tanuló diáknak, vagyis summa cum laude auspiciis rei publicae popularis. Tízévenként ha van ilyen egy-kettő a diplomaszerzők között.

A marxizmus most sem maradhatott ki a vizsgatételek közül. Alpárnak nem tetszett ez, de -mint mondani szokás- nem kívánságműsor csupán a doktorátus megszerzése, hanem a szocialista társadalomhoz hozzátartozónak vélték a világháburú után a szovjet befolyás alatt lévő országokban az elvhű vezető értelmiség kialakítását is.
A marxista tárgyak közül a "dialmatot" és a "törtmatot" hazugságnak tartotta, a tudományos szocializmust pedig értelmetlennek, maradt hát a politikai gazdaságtan.
A vizsgán a lenini szövetkezés elveiről kellett volna beszélnie. Arról, amit pályakezdő korában a kis palóc faluban "testközelből" megtapasztalt. Nem is volt gyomra erről mit mondani -ha már az őszinteséget nem lehet-, inkább Németh Lászlót idézte a szocializmusról alkotott nézetét illetően. Beszélt hát a minőség forradalmáról, az emberi minőséget értve leginkább ez alatt, a némethlászlói felfogást az embertelen kizsákmányolásról, az embernek a tőke által való testi-lelki sanyargatásáról. A tőkének nincs ideológiája "szaga", az minden társadalmi rendben nyomorékokat termel ez emberek között, akár zöld, akár piros annak a rendszernek a színe. Ezt nem mondta hozzá, de érezte, így van.
A"minőségszocializmust" tartva kívánatosnak, melyben minden ember értelmiségi, azaz "értelmességi", alkotó, szuverén erkölcsös és jellemes. És bólogottak hozzá a "szigorú emberek". Hagyták hadd mondja. Ez nem oszt vagy szoroz az ő ítélkezésükben.

A folyót átívelő hídhoz ért e közben.
A korlátra támaszkodva a betegségéből való gyógyulást követő húsz esztendőt mérlegre téve, büszke volt és elégedett. A koronát feltette erre ez az utolsó megmérettetés. Nagyon sokat dolgozott e két évtized alatt. Feleségének köszönhetően, mindig maradt elég ideje a tanítás után az önképzésre.
Tanulói, akár az általános iskolában akár a gimnáziumokban tanított, szaktárgyából, matematikából, fizikából mindig jók voltak. Sőt kiváló is akadt köztük tucatszám.
Nevelői munkáját minden igazgatója dicsérte. Minta volt mások számára az osztályfőnöki teendők ellátásában, főleg a szabadidő megszervezésében, kitöltésében.
Gimnazista diákjaival megismertette a trianoni Magyarország elcsatolt területeit, de nem mint turistákat vitt oda, hanem aktívitást is megkövetelt, felkészültséget részükről és kiselőadásokkal való megerősítést, színesítést.
Honismereti lokálpatriotizmusa révén ismerték tanulói a kis város utolsó utcájának nevezetességét éppen úgy mint az iskola vagy a település történetét.

Nem volt a politikai vezetés által elismert, ennek ellenére sem. Sőt talán éppen ezért.
Beidézték az NDK- ba való útja miatt a pártbizottságra, a Stazi titkosrendőrség követte útjukat és jelentett róla.
Mindennek csúcsa az volt, hogy elvették osztályfőnöki kinevezését és megtiltották az igazgatónak, hogy ilyen megbízást adjon neki valaha. Erre a lépésre azért vetemedtek az illetékesek, mert félévkor megbuktatta a párttitkár fiát matematikából.
Nem jó a szocialista tanár-diák viszony a munkájában -indokolták.

A híd korlátjának támaszkodva gondolta végig mindebben életének elmúlt két évtizedét.

Szédült, izzadt, émelygett a gyomra. Nyugodtságot, higgadtságot erőltetett magára önszuggesztióval, de örömöt is, mert ennek is megvolt az oka.

A mélybe tekintett, a folyó vizére. Szinte forrt a víz, apró fodrok hullámokba verődtek, ringatták a kicsi bölcsők az újszülöttek világra kerülését. "Kivirágzott" a Tisza, konstatálta magában. Három-négy évenként van ilyen látvány a folyón. A meder ezen a napon egyrészt bölcső, másrészt sírhely. Temető a Tisza mikor kivirágzik -jutott eszébe a nóta. Bölcső és temető.
Egy napig élnek ezek a néhány centis kérészek. Erre az egy napra készülnek három évig. A nászra és néhány óra múlva a temetésre. Néhány órás életre és örök nyugalomra.

Megsemmisülésre?
Eszébe jutott nagy betegsége idején történő, az életről is lemondani kész lelki állapota.

Búcsúlevelet írt családjának -emlékezett vissza.
Az írás közben érkezett meg lelkész barátja és azt mondta neki, ha neked ilyen Istened van, akire a családodat rá mered bízni, de magadat nem, akkor neked istened sincs! -hangzottak el pedagógiailag a legjobb időben e kemény szavak.
Tebenned bíztunk eleitől fogva, Uram Téged tartottunk hajlékunknak.... dúdolta most jó kedvvel a kilencvenedik zsoltárt.

Feleségével délre beszélték meg a találkozást, aki e nagy napra utazott le a napfény városába.
A Dóm tér volt a találkozás helye.
Az toronyóra mindkét mutatója a 12-es szám felé közeledett, amikor a templom elé érkezett.

A felesége a Szent Szűz előtt térdelve imádkozott. Ő katolikus vallású, mélyen hívő ember volt, akit akkor pillantott meg először, amikor az első munkahelyén belépett a nyolcadik osztályba. 38 lány volt ott, mind feszülten figyelve várta az új tanárt. Sűrű volt a csend, lélegzet sem hallatszott, csak csillogóan figyelő 38 szempár figyelme volt egyrészt zavaró, másrészt erőt és biztonságot sugárzó a munka megkezdéséhez.
Szóbeszéd volt, nem is kevés, hogy már van menyasszonya, és hogy nagyon rátarti, hiszen a városból jött, új biciklijével is úgy száguldozik, jövet-menet, mint ha mindig sietős dolga volna.
Alpár magázta a lányokat, hol kisasszonynak, hol pedig hölgyemnek szólította őket. Ez nagy tetszést aratott a lányok között, úgy érezték, hogy felemelte magához mindegyikőjüket, nem alázta meg őket, nem volt lekezelő.
Az új tanító komoly volt és távolságtartó. Ugyanakkor az órán közvetlen és segítőkész. És megértő mindenkivel szemben.
Még titkokat is lehetett rá bízni. Minden nehéz helyzetben volt megoldási javaslata.

Végérvényesen megkedvelték, amikor egyik alkalommal az öltözködésről beszéltek, és azt mondta, hogy neki tetszenek a copfos lányok.

Ezek közül egy bizonyosan a többinél is jobban.
Margit volt az, kitűnő tanuló, arányos testfelépítésű, két copfját két oldalt a vállán keresztülvetve a mellkasra símulva hordta, azt a benyomást keltve, mint ha a kimondottan szép, hamvas arcot koszorú vette volna körül.
Margit a legmódosabb gazda lánya volt. A padlássöprés és a beadás sem tudta megtörni a harminc holdas gazda erejét.
Annak ellenére sem, hogy kuláknak bélyegezték és külön terheket is raktak a vállára a végrehajtók.

Margit gimnáziumba ment tanulni, egyedüliként a faluból.
Harmadikos gimnazista volt már, -ott is évfolyamelső a tanulmányi eredményét illetően- amikor a Tsz szervezés megkezdődött.
Azt az üzenetet közvetítették a családnak -felsőbb szervektől származóan, maga a tanácselnök közölte-, hogy nem folytathatja tanulmányait, ha édesapja nem lép be a Tsz-be. A reakciósokat nem támogatja a "népi demokrácia". Aki ellene mond a pártnak, az reakciós! -zárta le a párttitkár a vitát. A párt azt akarja, hogy a szocializmus alapjait végérvényesen lerakják és ennek utolsó lépése, hogy a burzsoáziára emlékeztető paraszti magángazdaságokat meg kell szüntetni és közös, szövetkezeti gazdálkodást kell folytatni. Ezzel a lépéssel a falvak is a szocializmus útjára lépnek.

Margit édesapja az utolsók között írta alá a belépési nyilatkozatot.
Két hét múlva agyvérzés következtében meghalt.

Alpár szomorúan emlékezett arra a napra, amikor Margit, mint a legjobb tanárát, meglátogatta őt a kórházban.

Három gyermekük édesanyját találta meg egykori látogatójában.

Alpár politikai pályafutása a rendszerváltás után nem volt túl hosszú életű.
Nem tudta elviselni, hogy a középszerű diplomások a "nyugodt erő" védelmébe hazárdjátékot folytattak a nemzet -és nem csak a politikai vezetés- elveszítésére.

Ahol az ideológiák megelőzik a nemzet érdekét, ahol nincs egy bizonyos nemzeti minimum, melyben a pártok egyetértenek, ott a pártpolitika felaprítja a nemzetet - mondta, Németh László szellemiségében.

Ő ehhez nem asszisztált.

Alpár a kisváros ligetre emlékeztető temetőjében alussza örök álmát.

Színes márványból készült síremlékén a szomorú fűz kontúrrajza mellett leheletfinom vonásokkal a Szeplőtelen Fogantatás Szűz Mária képe rajzolódik ki.
Megszólalásig hasonlítva arra a szoborra melyet Alpár a kórház ablakán kinézve a tér közepén minden nap látott.

Dány, 2018. október 20.

Gódor András