Vargabetű

Bágyadtan kelt föl az októberi nap, mintha elment volna a kedve megvilágítani a földet, tompa árnyékokat rajzolt a keleti irányba fekvő, kisablakú parasztház első szobájában.
Ebben a házban albérlőként -vagy ki tudja milyen módon- lakott a tanító Alpár, fiatalabb, az általános iskolát most végző, de nála fejjel nagyobb öccsével.
Álmából ébresztette a tanítót az utcán elrobogó kétlovas parasztszekér -hajnalban kezdődik a munka a földeken- füstszerűen gomolygó porfelhőt hagyva maga után.
Keze automatikusan az ágy mellett a széken lévő Károli Bibliát kereste, arcára sugárzó mosolyt rajzolt a tegnap este olvasott 42-ik zsoltár kezdő sora, mely egyben álomba is ringatta: "Mint szarvas a forrás vizére úgy kívánkozik hozzád a lelkem Istenem". Meleg szívvel emlékezve és vágyakozóan gondolt bátyjára, aki néhány hete már a nagy tengeren túl kapott lelkészi megbízatást egy kis református magyar gyülekezetben.

Az ajtót puhán csukta be maga után, hogy álmából föl ne ébressze békésen alvó öccsét.
Az udvarra lépve halkan köszöntötte az istállóból éppen kilépő testes szállásadóját, aki fogadva a köszönést válaszolt: adjon Isten magának is jó reggelt tanító úr. A "magának is" szavakat érezhetően jól megnyomta a kövér ember, és elfordulva továbbment, mint akinek a kert irányában lenne fontos dolga.

Hűvös volt a reggel -vagy inkább még a hajnal- Alpár gyors léptekkel, vagy inkább a házak utcai kerítéséhez hozzásímulva osont az iskola irányába.
Az épület mellett elhaladt, tekintetét sem vetette rá, és mint aki a sietős lépésekből lassú futásra vált,gyorsan a tanácsház kapujába termett. Kulcsa volt az épülethez.

Alpár az öreg tóról ismert dunántúli kisvárosban született, innét vezetett útja a Budai Tanítóképzőbe.
A maturálással egyben, itt tanítói diplomát is kapott és a járási tanfelügyelő javaslatára első munkahelyként a főváros környéki, de jellegében mégis zárt, szorgalmáról és katolikus hitéről na meg dinnyéjéről híres faluba került matematika - fizika tanárnak.
Gyorsan beilleszkedett új környezetébe, átlátta az óramű pontossággal működő falusi ritmus öregesen bágyadt légkörét, az egyformán színtelen embereket, sokszoknyás néniket, a klasszikus paraszti létmód helyett a nyűgös nyugalmat. A kor tükröződött benne. Az 1950-es évek megnyomorított Magyarországa.

Az iskola színesebb volt mint az a gyermekek családi környezetének túlon-túl egyszerűségéből következhetne.
Az óraközi szünetekben együtt játszott a gyermekekkel. Azonnal körbevették, körjátékot játszottak, népdalokat tanultak, mondókákat ütemre, ritmusra, rigmusokkal kart karba fűzve, egészen a szünet végét jelző csengőszóig. A tanítás után folytatták.
Jó segítőtársra talált Miklós személyében, aki történelmet tanított és László barátságában, aki matematika-kémia szakos tanár volt. Miklós számháborúzni vitte diákjait rendszeresen, atlétizált velük, László meg a népitáncban jeleskedett.
A környék iskoláit mind legyőzték ha ezek közül bármelyikben összevetésre került sor.
Megszelídítették szinte a vadóc falusi gyerekeket, akik a mező végtelenségében nyargaló széllel is versenyre keltek, az erdők, rétek szabad levegőjéhez szoktak.
Alpár tanítási órái élményszámba ment a gyermekek előtt. Sok demonstratív kisérletet mutatott be, maga készítette a szemléltető eszközök zömét. Különösen szerették azt a szokását, amit akkor alkalmazott, ha szokatlanul fontos dologra, összefüggésre vagy végkövetkeztetésre hívta föl a figyelmet. Azt mondta ilyenkor: figyelem, most ugrik a majom a vízbe.

A forradalom idején tanítási szünet volt.
A felnőttek is félbehagyták a munkát, hanyagolták még az istállós jószágok ellátását is.
A templom viszont megtelt imádkozó emberrel minden esti litánián, mint más, jeles ünnepen szokás volt. A litániára általában az asszonynép szokott menni, de október 23-tól a férfiak is ezt tették. Hálaadó, könyörgő imákat zengtek teljes szívvel és áhitattal.

A falutól délnyugatra akácerdő húzódott. Csenevész állomány, inkább csak a dús árvalányhajtól szépült, nem régen folytattak benne tarvágást.
Két ember az esti szürkületben a kis erdő, bombatölcsértől védett takarásában, feszülten figyelt és várt.
Alpár volt az és Miklós. A két tanító.

A szovjet katonákkal telt teherautók érkezéséről szóltak a hírek. Őket várták.

Tankok érkeztek előbb, este 10 óra környékén. Fél óra múlva dübörögtek át a teherautók.
Mind lesöpörték a lánctalpak a kiserdő szegletében, az út kanyarulatának délre forduló ívétől a domb tetejéig az út teljes szélességében szétszórt százas, százötvenes szegeket.

Alpár és Miklós szótlanul tették meg az utat az erdő sarkán álló pléh-krisztusig. Csalódottak voltak.
Elmész? -kérdezte Miklós. Igen! Válaszolt Alpár röviden.

Ismerte a tájat, az erdőt, sokat túrázott erre diákjaival. Átlépték a Csárdakaput, Hideglapos, Nyírkútlapos, Nagyhát, egészen a Muszáj szőlőkig, Borovicska dűlő és vissza az iskolához. Hosszú túrák voltak ezek.
Most a történelmi emlékeket idéző Király úton ment, mely minden évszakban megbízhatóan járható volt. Tudta, hogy a Nagy nyíladék után, Senki erdejéhez érve balra kell fordulnia, hogy lakott településhez érjen.
Könnyű dolga volt. Nem csak azért, mert ismerte a tájat, de a felkelő Hold is segítette. Az Isten fölkapcsolta nekem a lámpáját -mosolygott magában, és meg is köszönte egy mélyről jövő boldog sóhajtással, majd hozzátette: Te voltál és Te vagy erős Isten, aki megmarad minden időkben -idézte a kilencvenedik zsoltár első versének utolsó sorait is.
Az őszi erdőt éjjel még szebbnek látta mint világosban. A fák sziluettjei, mint jelzőkarók álltak előtte, sárgult leveleiket, a rájuk nehezedő esti harmattal a földnek ajándékozták, puha, nesztelen volt rajta a járás. Szívesen fogadta a baglyok huhogó köszöntését és a díszsorfalat idéző vaddisznó konda tőle néhány méterrel elzúgó csörtetését. A csendet mélyen szívta magába, az elmúlásról elmélkedett. Még sohasem érzett ennyi szeretetet mások iránt mint ezekben a percekben.

A fővárost körülzárták a szovjetek, oly szorosan mint ha megfojtani készülnének. Se ki, se be. Még a madár sem. Csak az élelmiszert szállítóknak és az egészségügyiseknek lehetett átmenni. Mindenkit igazoltattak és senki nem úszta meg, jó ha a dorgálást, de a puskatus tompa puffanását is az emberi háton, még gyakrabban lehetett hallani.

A főváros egyetlen működő piacára két autó futott be, szinte egy időben.
Az egyiken baromfis kosarakban élő állatokat hoztak, a másik platója üres volt. Ennek oldalán négy betű díszelgett. TEFU.
A kosarak közül ember kászálódott ki, nyitott tenyerének ujjaival kifésülte hajából a szalmát, tollpihét, ezt-azt.
Alpár volt, a tanító.
A másik kocsi vezetőfülkéjéből két húsz év körüli legény és egy még fiatalabb, talán ha tizenöt éves fiú ugrott ki. Vállukon puska, kezükön zöld színű kesztyű. volt.

Alpárt az épület hátsó, a Duna felőli szárnyának fákkal védett részébe kísérték.
Alacsony, nagy bajszú ember erős kézfogását viszonozta néhány perc múlva és minden kétsége elszállt az idős férfi szeméből áradó szeretetteljes fény láttán. Hogy lehet ilyen kicsi emberben ekkora energia és ilyen nagy melegség? Mély, szinte dörmögő hangon szólt az ember vendégéhez. Isten hozott fiam közénk, a Széna téri forradalmárokhoz, én Szabó János vagyok. És mi a te neved, honnan jöttél -kérdezte.
A te neved öcsém ezután köztünk csak ennyi: A tanító. Ajándékot is kapsz -mondta az "öreg", és kezébe nyomott egy "dióverőnek" mondott hosszú alakú puskát.
Járőrözni fogsz, -zárta le a parancsnok az első találkozást.

Hűvös, esős novemberi nap volt.
A köd már rátelepedett esténként a bokrokra, de a fák koronáját még nem érte el. A faluba se merészkedett még be, itt-ott a kerti virágok dacoltak az ősszel.
Alpár hazaérkezését senki sem látta, gyalog jött a szomszéd falu vasútállomásáról, mely mintegy 15 kilóméterre volt szolgálati helyétől. Jöhetett volna az ismert Király úton is, hogy megspóroljon néhány kilométert, de inkább
a "hegyeket" választotta és a kis folyómeder mentén jött míg lehetett.

Nagyon megrémült a hírre, hogy Miklóst elvitték a rendőrök egy este érkező ponyvás autón. Itt kellett hagynia feleségét és néhány napos ikergyermekeit. Senki sem tudta hová vitték.
A forradalom idején, az iskola falára az éj leple alatt festett, pedagógusokra célzó uszító írás nyomait még látta, bár az öreg iskola fűtője, István, próbálta azt eltűntetni. "Le a két kulacsos pedagógusokkal" olvasta és mosolygott magában. Ezek helyesen még írni sem tudnak. Szép kis banda!

Szállásadó módosnak hitt gazdájával -mint régen is- este nyolc órakor a Szabad Európa Rádiót, tíz órakor, az angol rádió magyar nyelvű adását hallgatták.
Ezen utóbbi azt mondta egyik alkalommal, megkezdte a Kádár rezsim a forradalmárok kivégzését, a mai napon, Szabó Jánosnak, a Széna tériek legendás parancsnokának , a fiatalok között oly népszerű Szabó bácsinak oltották ki az életét.
1957 január havát jegyezték akkor.

Alpár másnap az iskolába fáradtan érkezett. Fejfájásra, rosszullétre panaszkodott, az iskola igazgatója is megrettent a látványtól, mikor kollégája sápadt arccal irodájába lépett.
Emberséges vezető volt az igazgató -nyakas kálvinista- és megparancsolta Alpárnak, három napig látni sem akarja, maradjon otthon és pihenje ki magát. A forradalom alatti "kényszerű fogságod", hogy a meglátogatott rokonaidtól, a fővárosban történt sajnálatos események miatt nem tudtál elszakadni, most jön ki rajtad. Mondta furcsa hangsúllyal, megnyomva a "sajnálatos események"-et, mint a fogvatartás okát.

Alpár arra gondolt betegszabadsága alatt, mi lesz az öccsével, ha őt is elviszik.
Mert talán valakinek kezébe kerül egy fénykép, amelyen majd másvalaki felismeri a "Tanítót", vagy lesz vallatott forradalmár társának egy gyenge pillanata, amikor a többiekről kérdezik és megemlíti: jaj igen, és ott volt még a Tanító fedőnevű társunk is. Mit sem használ, ha védelmére szánt megjegyzéssel hozzáteszi, de a tanító nem lőtt senkire. Ami igaz is, mert a "dióverőt" csak egyszer használta, amikor az ÁLLJ! felszólításra a dzsip tovább akart menni, figyelmeztetőül a levegőbe lőtt. Ez is csak egyszer volt. És különben is, a nép vagyonára vigyázott -mondja majd annak idején, hogy élét vegye a történteknek.

Vallatóan és egyben észtveszejtően jöttek elő az éjszakai álmokban azok a furcsa képek melyeket apjáról látott.

Édesapja, a két világháború között, főszolgabíró volt abban a dunántúli közigazgatási mintajárásban, melyek kísérleti jelleggel, egy új, korszerű államigazgatás helyi önkormányzatának képét volt hivatva kialakítani. Kiss István professzor volt a kutatás vezetője és a híres tudós ember, Magyary Zoltán az irányítója. Ez volt a kutatás címe: A közigazgatás és az emberek.

A daliás, még az ötvenes éveiben járó, magyaros dolmányban öltözött idősebb Alpár, példaképe volt a közigazgatási dolgozók nagytudású, fegyelmezett és emberséges típusának. Rákosi rendszere mindezért éjjeliőri állással jutalmazta.
Alpárnak éjszakai álmában édesapja úgy jelent meg mint ha Munkácsy festette volna a Golgotha című monumentális festmény Krisztusának emberi arcaként.
Csuromvizes volt az inge minden ébredéskor.
Most kérő kezét nyújtotta fia felé az álomban és alig hallhatóan mondta: ne hagyj éhen halnom és ne hagyd állami intézménybe vinni testvéredet.

Alpár egészséges ember benyomását keltve jelentkezett munkára igazgatójánál. Bár nappal sem tudott szabadulni álombeli képétől, akkor is látta a meggyötört krisztusi arcot.

Kettőzött erővel dolgozott az iskolában.
Sokat volt tanítványaival a tanítás után is. Sikeres volt, elismert ember kollégák, szülők által egyaránt. Szerették a faluban, megsüvegelték az emberek. A mi tanítónk -mondták róla boldogan, ha szóba került a neve, lakodalmakban, községi búcsú alkalmával és más helyeken is. Tanítványai rajongtak érte.
Barátságot ápolt a plébánossal, a falu orvosával, messzire szállt a híre szakmai berkekben pedagógiai módszerének. Ez abban állt, hogy a nevelést és tanítást kiterjesztette az iskola falain is túlra.
Egyik alkalommal a szomszéd község iskolájának futballcsapatát mentek éppen legyőzni. Gyalogosan, a szőlőskerteken át vitt az utuk. A vízilabdáról mesélt tanítványainak, mely sportágról a gyerekek most hallottak először.
A tömeg és az általa kiszorított víz súlyáról (erejéről) beszélt, -megemlítve Archimedes törvényét.
Ezek szerint -mondta az iskola egyik éltanulója Lajos- mindenki legyőzhető, még az erősebb is, csak megfelelő körülményeket kell teremteni hozzá! Alpár boldog volt, rátette a fiú vállára a kezét és bólintott hozzá.

Tíz éve már, hogy az úttörőszervezet megalakult országosan, nálunk még mindig késik. Szóvá tették a járási elvtársak -mondta a falu párttitkára az igazgatónak-, hogy minden környező község iskolájában van űttörő csak nálunk nincs. A hittanra beíratott tanulók száma bezzeg kilencven százalékon felüli!

Iskolai ünnepélyt tartottak az úttörőszervezet megalakulásának kimondására.
A tanulóifjúság jelenléte és gyér szülői érdeklődés mellett, megjelent az igazgató és a párttitkár társaságában a kinevezett úttörőcsapat vezető, furcsa szabású, katonás fehér ingben, vállappal, különféle jelzésekkel a karon, síp a szivarzsebben, sárga zsinór rajta. A csapatvezető Alpár volt.
Pista a nyolc bé osztályból gyorsan reagált. Nézzétek -mondta félhangosan- beugrott a majom a vízbe. Röhögés a többiek részéről. Alpár észrevette ezt és szomorúság ült ki az arcára.

A következő év nagy eseménye az a hír volt a faluban, hogy nálunk is megkezdik a kolhozok szervezését.
Egy kis könnyebbség után ismét mi vagyunk a célpont, minket akarnak tönkre tenni, mint a padlássöprés idején. Elveszik földjeinket, állatainkat, közös konyhára késztetnek bennünket. Nem csak a kereszteket vették le az iskolából, de a templomot is bezáratják -keltek lábra a legkülönfélébb hírek az emberek között.

Idegen emberek, úgynevezett falujárók lepték el az utcákat. Pesti gyárakból érkeztek, agitálni a téesz mellett. Az emberek kinevették őket. Az a hír is bejárta a falut, hogy Józsi bácsi a toldierejű nagygazda udvariasan behívta őket portájára, majd a pincébe mentek. Jól berúgatta őket és rájuk zárta a pinceajtót. Csak este engedte el őket.

Komolyabb szervezés is folyt. A közeli egyetemről jöttek, minisztériumokból. Az emberek mélyen szemükbe húzott kalappal jártak az utcán, csoportokba verődtek, fogadkoztak, fenyegetőztek, néha még káromkodtak is.

Alpár is kapott megbízatást a szervezésben.
A falut behálózó hangos bemondóba kellett neki beolvasni a "sikeres" szervezés eredményeit. Hajnaltól késő estig. Óránként.

A tsz-be való beléptetés sikertelen volt. Ezt Alpár is tudta, de a parasztság termelési viszonyainak megváltoztatását sürgősnek tartotta.. Talán egyik útja ennek a szövetkezés. Sokszor beszéltek erről amikor a pap, az orvos, az igazgató és László a falu jövőjének lehetséges útját vázolta fel. Szigorúan inkognitóban, a plébánia egyik helységében.
Az önkéntesség elvét és a tudatos döntést, -melyet meg kell előzni egy széleskörű szakmai meggyőződésnek- hangsúlyozták minden esetben. Ezt aranykalászos téli tanfolyamok tartásával, nyugati országokba vezető tanulmányi út szervezése révén akarták elérni.

Drámaian feszült volt a helyzet a faluban. Erőszakos,civil ruhába öltözött ÁVH-sok, hivatásos pártmunkások a tettlegességtől és a lelki terrortól sem riadtak vissza. Rémhírek terjedtek a kínzás alkalmazásának különféle, a politikai vallatásoknál alkalmazott módszereiről, melyet elszenvedtek a rendőrségi szobába hívott gazdák.

Alpár döntött a jövőjét illetően. Higgadt volt és elszánt.

A mikrofon elé lépett, elővette táskájából az este betett papírt.
Olvasni kezdte hangsúlyosan a szavakat:
"Márai Sándor: Mennyből az angyal

Mennyből az angyal, menj sietve,
Az üszkös, fagyos Budapestre,
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.

A versszakok utolsó sorait szinte önkívületi állapotban mondta: Mondd el mert ez világ csodája, egy szegény nép karácsonyfája..... Csillagszóró csillog a fákról, angyal te beszélj a csodáról.......Más lóg a fán, nem cukorkák, népek Krisztusa Magyarország....Magyarország....Magyarország

Ibolya a tanácsház takarítója talált rá, amint a földön feküdt.

Szomszédba szaladt szólni a doktor úrnak. Az orvos megvizsgálta, végtagjait a beteg önállóan tudta mozgatni sápadt volt és verítékezett.
Kivette a jó barát Alpár kezéből a papírt, rápillantott, összehajtva zsebébe tette.
Tekintete a hangszórót működtető erősítőre esett.

Nem világított a bekapcsolást jelző gomb. Mosolygott és a biztonság kedvéért a mentőket hívta.