Ablakalja

A régi falusi házak előtt agyagpad volt. Ezt ünnepre szépen díszítették, "mázolták" és színes homokot szórtak rá, lehetőleg piros homokot, ami a falu csak egyes részein volt található a határban, mégpedig ott, ahol a dányi agyagos homok a szokásosnál több vasat tartalmazott. (Vasoxidot helyesebben).

A házak előtt később kiskertet (virágoskertet) alakítottak ki és némely helyen padot is fából, melyre a szomszédok is jártak pihenő idejükben, de leginkább vasárnap délután jöttek itt össze az emberek.
Az asszonyok asszonyi dolgokról beszéltek, a férfiak inkább a kártyát vették elő és két tucat kártyából - a heteseket, nyolcasokat ,kilenceseket kivették- filkóztak.

"Cédulát" hordtak szét a faluban az eladó lányok, azaz olyan kis képet, amelyik a a "nagyolvasó) jeleneteit ábrázolták, az örvendetes, fájdalmas és dicsőséges Jézus-történetnek megfelelően. Ezt a rózsafűzérnek nevezett közösségbe tömörülve, de magánimádságként végezendő "titkokat" váltották egymás között a társulat tagjai és ezeket hordták a lányok a faluban a nagymama kérésére.
Jó alkalom volt arra is, hogy a lányok megmutassák magukat a falunak és beszélgetési témát is adtak a "kiülőknek".

Déli irányba indultam községünkből, gyalogosan.

A szomszéd település egyik utcáján haladva, furcsa , fekete "tárgyat" láttam a nem túl távolban.
Közelebb érve ez a fekete tárgy nem volt más, mint egy öregasszony, aki a házuk előtti kiskert és a járda közötti földes részt tisztította meg a gyomoktól. Vagyis az ablakalját.
Kicsi, madárcsontú nénike takarította a közterületet.

Búcsú lesz úgy-e néném, szóltam rá amikor elég közel értem ahhoz a ponthoz, hogy beszélgetni lehessen vele.

A néni felállt -így sem volt sokkal magasabb mint meggörnyedve- egyik szemét félig becsukva, másikat egészen nyitva hagyva ennyit mondott: Hová való maga, mert nem ismerem.

Tisztázódtak a viszonyok köztünk és -csodálkozásomra- ez a néni, hosszú monológba kezdett, elmondva életének nehéz történéseit, kevés örömét, sok-sok bánatát, megpróbáltatásokat, mindent, ami eszébe jutott kilencven évének gazdag és kevésbé gazdag perceiről.

Itt van a fiam is bent, -mondja a néni- mozgáshibás, éppen most jöttem ki tőle. Hol kihozom az udvarra, hol beviszem, nagyon nehéz ez már nekem, hiszen ő is már hatvankét éves. Nem sok van már hátra nekem- panaszolta, vagy inkább várva az időt, hogy vége legyen nyomorúságos életének.

Aztán beszélt a fiatal koráról.
Árendába jártam -mondta, és a ház, ahol laktunk, szintén árendás volt, ott a kenderföldek szélén. Szegények voltunk, nagyon szegények.
Mondtam is az uramnak akkor, amikor még fiatalon a családalapítás korában van az ember, hogy nem kell gyerek több -bár ő nagyon szeretett volna még egyet- mert nézd, árendában vagyunk, ha gyerek lesz nem csak az alsó, de a felső nadrágod is hiányozni fog, mert élni kell, boltba járni kiadások lesznek és pénzünk nincs.
Annyit mondott ő erre, majd megbánod.
Sokszor eszembe jut, naponta háromszor is, mennyivel könnyebb életem lenne, ha nem csak ezzel a beteg gyerekkel élnék együtt.
Becsülöm az uramat, -mondta, mert soha nem hozta többé szóba a gyermekáldás esetét és nem is volt durva hozzám -tekintett el a végtelenbe, mintha az urát még most is látná.

Sokat beszélt, sokáig. Inkább ő, mint én mert a hallása is már nagyon "szívós" volt.

Most búcsú lesz nálunk jól mondja, -váltott témát az öregasszony- ilyenkor az utcát meg kell takarítani. Nagyon nehéz ez már nekem -de amíg a kezemet emelni tudom, rám nem mutogathat senki, hogy elhanyagolnám a portát.

Rokonok?
Igen vannak még Dányban is, de nem igen jön hozzám senki, -panaszolta. Elsősorban az anyagiak miatt -mutatta egymás mellé helyezett mutató és középső ujjára helyezett hüvelykujjának morzsolgatásából.
Sajnáltam a nénit, nehezen szedte a levegőt, a múltról beszélt. A jelenről semmit nem mondott. Az már kimondhatatlan, elmondhatatlan szenvedés, egy hosszú élet fekete ruhába csomagolt hattyúdala.

Elköszöntem a nénitől, Isten áldja, mondtam neki -miután láttam, egyre nehezebben beszél.
Köszönöm, hogy megállt velem egy kis beszélgetésre, tette még hozzá, olyan jól esett ez nekem, mert ritkán van az embernek ilyenben része. Sőt, nem is ritkán, hanem soha.
Olyan könnyű lett a szívem -tette hozzá, mint amikor egyedüllétemben jól kisírom magam.

Hová lettek a közösségi terek?
Hová az utcai padok, a kiülős emberek, a vasárnap délutáni találkozások, ahol az asszonyok süteményt hoztak egymásnak, az "emberek" egy pohárka bort.
Mivé lett a falu, a vidék informális társadalmi élete, ami erősebb volt minden formális testületi döntésnél. Országos törvénynél, helyi előírásnál. Erősebb volt, mert azt a nép, a föld embere hozta, alkotta meg saját magára, hogy mindaz a szellemi erő, ami népdalokban, mesékben, meseszép történetekben az álom világába vezette őt, az ébredéskor se lehessen más, mint az álom folytatása, melyet az ablakalja erős intézményében, magára nézve kötelező erejű erkölcsi követelménnyé alkotott meg. Ehhez kellet tartania magát, mindenkinek aki ezt a falut lakta.

Hová lett a közéletnek és a magánéletnek ez az erkölcsi szűrője, amitől mindenki tarthatott, mert kialakította a faluközösség embereinek erkölcsi sorrendjét, megnevezte azt aki hibázott, szájára vette azt aki vétett a helyi normák ellen, melyek nem papírra voltak írva, képernyőre, hanem a szívekbe vésve, nem is egy nemzedéken keresztül, de harmadíziglen.

Szétfolyt a faluközösség és nem találjuk -bár keressük- a kohéziós erőket.

Majd ha a magyar falu -és közte Dány község is- olyan erkölcsi értékrendet és szolidáris magatartást fog kialakítani, ami -mint a jól működő családban- maga elé helyezi a közösség értékeit, mint követendő, formáló erőket, ha a lelkiismeret majd megszólal, egyénileg is és hangosan, akkor majd visszajönnek az "ablakalják", ha más módon és más kivitelben mint régen, de ugyanazzal a hatással és ugyanazzal a teremtő erővel, mint amilyent Margit néni is mutatott a házának előtti tér rendbe tételével, mert búcsú lesz minden nap, az ő örömével és vígságával.

Az ablakalja üzenet értékű intézménye a falunak.
Akkor lesz magyar falu újra, magyar élet és magyar közösség, ha a szentek ünnepének szelleme lengi be a magyar vidéket, ha majd búcsúra készül a falu minden nap.

Egészen elérzékenyültem Margit néni -mert így hívták a törékeny kis öreg asszonyt- kedvességétől, őszinteségétől és fájdalmától.

Kérdés merült fel bennem: kik a szentek ma? Vannak-e élnek e köztünk szentek.
Én Margit nénit ide sorolom. És nem csak őt, de minden margitnénit, aki élete szentségével szerzett magának jogot nem csak a földi szenvedéshez, hanem a mennybe való belépéshez, a mennyei boldogsághoz is.

Mondtam is neki, füléhez közel hajolva a búcsúzáskor: Isten áldja kedves néni, mert most már tudom a nevét: Úgy hívják, hogy Pozsgai Szent Margit.

Legalábbis én így gondolom.

Gódor András ny polgármester c. egyetemi docens