Én iskolám....

Néhány hete már, hogy forgatom fejemben írni dallamos cikket józan és szép életekről.
Különösen is azok életéről, akik tanulmányaim során közel voltak hozzám.
Ezek közül is az általános iskolai élményeimről. Tanáraimról.
Nem volt könnyű küzdelem.
Nem "állt össze" a kép bennem, hogy valóban azt értsék az emberek amit én gondolok, és amit gondolok, amiről írok, az hiteles és igaz legyen.
Különben nincs értelme az egésznek.

Egy kedves hölgy, dányi ember, ha nem is itt a szomszédból, hanem a telepi részről, aki olvasott egy tanulságos cikket, kedves figyelmességével elküldte nekem, hogy tanuljak belőle én is.

Ez volt az a pont, az indító ok, a kritikus tömeg gondolataimat illetően, hogy írásba kezdjek, de világért sem kioktató módon, hanem az ajánlott cikk szellemi bűvöletének hatása alatt.

Az olvasni ajánlott cikk egy iskoláról, ma, hazánkban működő iskoláról szól, ahogyan azt az iskola igazgatója, egy bencés szerzetes látja.

Azonnal másra gondoltam, mint azt az eredeti szándékom diktálta tervben elhatároztam és ez a gondolat nem más, mint egy szó.

Ez a szó pedig az identitás.
Ez az idegen eredetű, de a közbeszédben is általánossá vált fogalom, az identifikációnak, azaz az azonosság-tudatnak rövidebb alakja.

Nincs ma eredményes iskolai munka ugyanis anélkül, hogy valaki, aki az iskolában van, tanít, dolgozik, ne érezné sajátjának az intézményt.
De nem csak úgy mint munkahelyet, nem csak úgy mint munkájának egyszerű tárgyát, hanem úgy, mint szellemi alkotóműhelyének totalitását, teljességét, a maga szépségével, gondjával-bajával, nyűgével, problémáival együtt.

Az iskola lényege és- ebben a szerzetes igazgató véleményével egészen azonosulva-, az iskola eredményes munkájának feltétele, hogy szemléletünkkel, filozófiánkkal, szakmai tudásunk legteljesebb, időt, fáradságot nem kímélő áldozatával az ember, vagyis a tanulók egészére koncentráljunk.
A gyermek testére, lelkére.
A gyermek viselkedésére és szellemére. Tudásban való előrehaladására, gyarapodására, reménybeli kiteljesedő egész lényére.

Kivétel nélkül. Minden gyermeket, minden tanulót beleértve.

Lehet egy házat, falut, országot sőt az egész világot felcicomázni, de semmit nem ér, ha nem látjuk benne az embert.

Az ember azonosságtudata magával hozza az empátiát, azt a mások életébe, sorsába való érzelmi azonosulást, mely az embernek, mint Teremtménynek nem csak evilági léte, de ezen is túlmutató küldetése. Azt is mondhatom, lírai szépségű angyalvolta.

Jó példa erre a bencés szerzetes, igazgató felhozott esete, amikor arról beszél, hogy az iskolájukba, az első migrációs áradattal hazánkba érkező szír nemzetiségű, de felekezeten kívüli (szekuláris) tanuló, ma szentmisére jár, és olyan szépen senki sem tudja dicsérni az Urat, mint ő, amikor kimondja: Laudetur Jézus Krisztusz.

Az iskolában -de akár az élet más területén is- a legfontosabb, és erre az identitás felkészíti az embert, a szeretet megnyilvánulása, mégpedig oly módon, hogy a pedagógus birtokba veszi a szívet, vagyis
a gyermek legtitkosabb magánvalóját is és mindezt empatikusan, beleérzően teszi.

Rengeteg munkát ad ma a dányi embernek az előttünk álló feladat, ha a faluját igazán szeretve, tenni is akar érte.

Az iskolát szervezetileg és belső tartalmában is meg kell újítani.

Nekünk több dolgunk van a falunkkal, belső kohézión alapuló emberszeretetünk okán, mely történelmi örökségünk, mint más települések, más és sajátságos tapasztalatokkal megélt polgárának.

A mi falunk történelme az ősök, elődök lelkének, Isten-fohászba csúcsosodó, magának teret és létet kovácsoló törekvése révén sajátosan alakult.
Ezt a sajátosságot, ami az etnikai összetételben (is) faluképpé formálódott és az iskolában struktúrálisan, a tanulók jelenléte révén, többségi-kisebbségi arculatot váltani készül, csak közös összefogással tudunk a magunk, azaz minden polgárának javára váltani.

Ez jelenti most az üzenetet nekünk.

Ez jelenti Ady Endre üzenetét az egykori iskolában, hogy lehessen majd mondani róla: "mindig volt hozzám víg üzeneted".

Hogy lehessen mondani erről az iskoláról, tápláltad bennem az erőt, hűn állni meg Isten s ember előtt.

Nyár van.

Ehhez legelső lépésben az kell, mindennapos feladataink legyenek, ne legyen nekünk egy percünk se a falunk jövőjét illetően álmos vakációs szünet.

Mindjárt itt lesz a szeptember!

Néhány dolognak össze kell állni.

Elsősorban a megfelelő személyi feltételeknek.
Aztán a módszertani megújulásnak.
De nem kevésbé fontos a szervezeti átalakulás sem. Sőt, az eredmény fontos záloga. Ha mindent megteszünk ami emberileg, szakmailag megtehető, akkor reménykedhetünk.

Ekkor lehet reménykedni!

Reményeink az ősök, elődök üzenetében is benne rejlik.

Nem véletlenül említi a dányi népfőiskola olyan sokszor Menyhárt György nevét, vagy Kozár Gyuláét, nem kihagyva a történelem más szereplőit sem, egészen az életáldozatával falumentő Sebestyénig.

Valljuk be sok dolgot nem értünk.
Sok dologról nincs valós képünk.
Sok jelenség üzenete elkerüli a figyelmünket. De minden megtanulható, minden homály világossá tehető. Csak legyen hozzá szívünk, eszünk, értelmünk és emberségünk.

Ha megtaláljuk az örömforrást a mi falunk tettekre hívó üzenetében, akkor minden törekvés bennünk egy-egy kis szeretetté formálódik. Ez a kulcsa mindennek.

Ha viszont a szeretet összeáll egy faluprogramra kiterjedő cselekvési vággyá, akkor el fogjuk mondani Adyval, jogosan és büszkén: hős harc az élet.

Olyan hős harc, amelyben a legfőbb győztes Dány község lesz.
A mi falunk, a mi történelmi örökségünk és gyermekeinknek büszkén átadható vívmányunk.
Előre hát, példát mutatva a világnak.

Másra nem is merek gondolni.

Dány 2018 julis 15

Gódor András, ny polgármester, tanár, c. egyetemi docens