Még egyszer a felvidéki útunkról és másról

Csodálatos egy út, mely nem hagyja nyugodtan az ember emlékezetét, fantáziáját, az élmények leülepedését, hogy ne mondjam, elmúlását.

Ha Te, kedves barátom, voltál már olyan helyzetben, hogy nagyon vártad azt a pillanatot, amikor találkozol egy kedves emberrel, számodra fontos személyiséggel, talán az első igazán mélyreható szenvedéllyel, akkor az a találkozás örökre emlékezetes marad számodra.

Ha a Felvidék nem is ilyen romantikus partner az ember életében, hiszen az évek higgadttá, bölcsebbé teszik az embert, bölcsebbé mint az ifjúkori álmok, de nem hagyja érintetlenül. Sem a szívét, sem az eszét, sem a lelkét.

Ha írtam is már erről a minap, de nem tettem szóvá, nem említettem benne Jászót.
Ezt a Könyves Kálmán királyunk alapította premontrei apátság sugallta élményeket, amely -éppen a premontrei rend révén, de az ezt megelőző
alapítású rendekben talán még inkább- olyan szegmensét alakították ki az emberi életnek, -és természetesen főleg a kolostorokban gyakorolt létnek-, amely más, magasabb dimenziókba emeli az embert.

Ki ne vágyna erre?
Az emberi élet tele van tervvel, vággyal, magasabbra való törekvéssel, sikerorientációval és egészen fantasztikus bír-vággyal, mint ahogyan ezt az olympia ősi jelmondata is tudtunkra adja, de tele van az a mindennapi élet különféle elemeiben is, mégpedig a józansággal, kiegyensúlyozottsággal és mértékletességgel.

Mindkét terület művelése, inspirációja, teljesítése normális emberi tulajdonság.

A szerzetesi élet, a kolostori lét pedig ennek a normának egészen különleges változatát hozta létre az emberben.

A különlegesség a szemlélődő életmódban rejlik.

A szerzetes rendek tagjai imádkoznak és dolgoznak (ora et labora), lelkipásztori munkát végeznek, tanítanak, kutatnak, professzorokká válnak, vagy éppen szociális munkát végeznek és ezeket, valamint ennek változatait és bővítményeit a regulák szigorúan előírják a tagok számára.

Én, bevallottan, leginkább a szemlélődés "rabja" lettem, mint olyannak, amely számomra is, mások számára is talán megfoghatatlan.
És azért ilyen, mert erre a létmódra minket sem az iskola, sem a szülői ház, sem a szűkebb-tágabb társadalom, senki emberfia nem készít fel.

Ez nagyon nagy baj!

Vonuljunk talán mindannyian kolostorba?

Képtelenség, de e nélkül, vagyis a szemlélődés nélkül élni -kimondom, ha fájó is, de nem sértő szándékkal mondom mert magamra is vonatkoztatom- csökkentett létmód, hiányos élet és nagy vesztesége még a hitének gyakorlása közepette élő embernek is.

Gondoljunk egy pillanatra a szentmise azon részére, amikor "szent csendre, silentium sacra" szólít fel bennünket a pap.

Ez lenne a szemlélődés ideje. Mini szerzetesi létmód. Jól mondom?
Magunkba nézve, tetteink következményeivel számolva, a szentmise tanításának emelkedett légkörébe kerülve, amikor minden fontos eleme életünknek jelen van, összefoglalóan az Oltáriszentség mysteriumában, az Isteni erények, Hit, Remény, Szeretet eszközével egy magasabb lelki-szellemi régióba kerülünk. Így gondolom.

Nos hát a szemlélődésről elmélkedve, a fentieken túl, sokra nem mentem -bevallom.

Mígnem kezembe került egy kis könyv, melyet nem is tudom pontosan, hogy ki ajándékozott meg vele, de jól tette, hogy nekem adta.

Ez a könyvecske, Aqinói Szent Tamásnak a teológiáját taglalta és részleteket is mellékelt a Summa theologiae műből.

Ez hát az előzmény.

Amikor arra gondoltam, hogy leülök a gép mellé és írok, valójában egy dányi friss eseményről szerettem volna írni, neki ajánlani ezt az írást, de így sikerült. Ez lett a vivőanyag, a transzfer.

Ennek a dányi eseménynek szerettem volna elmondani, hogy az egyik éjszaka, talán három nappal korábban, fél egykor felébredve, az alábbi gondolat jutott eszembe. Pontosabba szólva, ez ébresztett fel.

Az íróasztalhoz botorkáltam, szemüvegemet sem találtam, de gyorsan kellett írnom ,mert féltem, hogy elfelejtem. Megtörtént ez más többször, most nem akartam így járni.

Ez a gondolat jutott eszembe.

"Az evangélium szavai a szemlélődés során összekapcsolódnak annak tárgyával, vagyis Jézussal, és olyan erőtér képződik, melyben a cselekvés, a tett, a munka, a szó, megszentül. Szentté válik és áldássá lesz."

A többit már reggel teljes éber állapotban tettem hozzá, miután kiböngésztem az éjszakai írást:

"Cselekvésünket Isten így nem kívülről irányítja, hanem az isteni valóság a gyökerekig lehatol, belülre kerülve az életnedvek által bensővé válva kering bennünk, és az ember szabadságának forrásává válik."

Hát ez van!

Felvidéki útunk tanulságába helyeztem ezeket a gondolatokat, de most folyó dányi eseményeknek szántam.

A felvidéki út és a hozzá csatlakozó események ezzel váltak üzenetté a mának.

Nem biztos, hogy én akartam azt, hogy így legyen, egyedül én.

Dány 2018 julius 9

Gódor András ny. polgármester, c. egyetemi docens