Differenciálni!

A pedagógiai tudás, vagyis a pedagógia tudományában való jártasság olyan eszköz a tanító ember kezében, értsd alatta: a pedagógus kezében, amely képessé és alkalmassá teszi őt arra, hogy a tudásátadás (oktatás) és a szűkebben értelmezett személyiségfejlesztés (nevelés) területén, vagyis a nevelő-oktató munka komplex rendszerében szakemberként tudjon eljárni.

Olyan embereket kell nevelni, akik a kor eszményének és a kor követelményének megfelelve, alkalmassá válnak az autonóm, alkotó életre.

Vannak a pedagógia tudományának állandó (konstans) elemei, és vannak olyanok is, amelyeket vagy túlhalad a tudomány és elavulttá, feleslegessé válnak további alkalmazásukra, és természetesen vannak mindig új elemei is az iskolarendszernek, annak megfelelően, hogy a tudomány különféle területén megjelenő vívmányok, újítások, ismeretek stb miként tudják elérni a pedagógia rendszerét.

Ezt sokszor (hangsúlyozom) keresnünk kell az új és hatékonyabb munkát szolgáló eredményeket. Ez azt feltételezi, hogy a pedagógus figyelemmel kiséri a szakma változásait, kutatja, munkáját hatékonyabbá, eredményesebbé tevő metodikai, gyakorlati vagy elméleti ismereteket, ajánlásokat.

Ez nem megy másként csak úgy, hogy szinte naprakészek vagyunk a pedagógia elméletét és gyakorlatát, ismeretrendszerét és módszertanát illetően.

Az örök dilemma megmarad, mégpedig az, hogy a különféle adottságokkal rendelkező gyermekek -mert hát ilyen az emberi nem- miként tudnak egymás mellett élni, tanulni úgy, hogy senki ne legyen a másik előremenetelének gátja.

Ezt elérni másként, mint differenciált oktatással nem igen lehet.

Ennek a különbségnek feloldása, nevezetesen annak, hogy különbözőek vagyunk a tanulás területén is, igazi megmérettetése a pedagógus szakmai kvalitásának, minőségének.

Ez a jelenség, hogy különféle képességű és adottságú gyermekek kerülnek egymás mellé az osztályteremben, megteremti a pedagógus felé azt a társadalmi (szülői) elvárást, hogy az egyén, a tanuló, legjobb képességeit alakítsa ki a pedagógus, vagyis az adott iskola, amelynek ugyan számolni kell azzal a nehezedő, az oktatási rendszert kisérő jelenséggel, hogy a gyermekek közötti különbségek -részben társadalmi helyzetük függvényében- inkább nőnek mint csökkennének, részben pedig az életcél hiánya vagy abszurditása okoz nehézséget (értékválság) és sajnos egyéb, pl az oktatásirányítás területén sem sok a konstans.

Szerintem, elkeseredésre nincs ennek ellenére sem ok. Már ami a lehetőségeket illeti.

Tudomásom szerint, a pedagógia módszertana, eszköztára alkalmazkodik az új, a réginél talán nehezebb helyzet megoldására. És ennek felkarolása nem hiányzik a pedagógia irányítóiból sem, akár területi, vagy helyi szintet nézzük. Már ahol! De nem mindenhol!

Az állami felkarolás sem késik. Bizonyítja ezeket az a sok szép eredmény, amelyek annak a munkának a következményei, amely éppen a nehezebb körülmények között élő és oktató pedagógusok áldozatos munkája révén keletkezik, és mindezek az általuk fémjelzett iskolák életében mutatkoznak.
Aminek természetesen mind a gyermek, mind a szülő, nemkevésbé a szűkebb környezet látja hasznát.

De hol vannak ezek az új módszerek, eszközök, eljárások? -kérdezheti az ember?

Hát hol máshol, mint a környezetünkben. Közel s távol.

Régen azt mondták, hangsúlyozták, hogy legnagyobb érték az ember.
Ki állítaná ennek ellenkezőjét? Senki.

Megkérdezem: tudatában vagyunk mi ennek? Nem kételkedem ebben.

Abban viszont kételkedem, hogy mindent megtennénk annak érdekében ami szükséges lenne ennek bizonyítására, vagyis az értéknek a megőrzésére, fejlesztésére.

Annál is inkább, mert a mi gyerekeinkről a mi településünkről, kiterjesztve ezt, a falu jövőjéről, még tovább, a magyarság jövőjéről van szó.

Dánynak -úgy érzem- fel van adva a lecke!

E felelősség alól senki sem (én sem, más sem) húzhatja ki magát, bár a szerepeink és lehetőségeink ebben nem egyformán adottak.

Dány 2018 július 4

Gódor András volt igazgató, c. egyetemi docens