Szeressék vissza....

Jártunk Erdélyben, sokszor is, voltunk Kárpátalján is, most pedig a Felvidék lett útunk célpontja,az elmúlt hét utolsó három napján.

A dányi Sebestyén népfőiskola, nemzeti nevelésének programjában most ez szerepelt.

A történelem -a szentencia szerint- tanító. Sőt, nem csak egyszerűen tanító, hanem tanítómester. Vagyis magiszter. Az élet tanítómestere.

Úgy vagyunk mindannyin, -ezt bizton állíthatjuk- hogy ha terveink, elvárásaink, célképzeteink, vágyaink, reményeink, ha csak egy kicsit is teljesülnek, akkor már boldogok vagyunk. Most boldogok vagyunk.

Tanítómesterség és boldogság!
Hogyan tartozik ez egybe?
Hát úgy tartozik egybe, hogy összefűzi e kettőt az élmény.
Az élmény az emberben lévő, külső tárgyak, ingerek következtében létrejött megtapasztalás, mely lehet egyben kedves és kedvező, lehet örömforrás is és lehet bánattal teli, lehangoló, kedv-rontó, egészen a pesszimizmusig.

Ez az érzelmi hullámzás három napig, amíg a Felvidék tájait, városait, történelmi magyar vonatkozású emlékhelyeit jártuk, erőt vett rajtunk, uralkodott érzelmeink felett és mi, akik ennek a belső utaknak viselői, hordozói, élvezői vagy szenvedői voltunk, ennek megfelelően viselkedtünk. Ahogyan ezt a történelmi események emléke diktálta.
Mennyekben jártunk vagy alásüllyedtünk, porig égtünk, vagy lobogóan lángoltunk, egyszóval egyemberbe sűrített, magunkba fojtott vagy érzelmi-hangulati kitörésekben megnyilvánuló, magyarok, egyszerre éltünk Hunniában is és Pannóniában is.
Elesett, kitaszított, lenézett, fölfelé kapaszkodó de sokszor kudarcot valló ázsia-szülte magasba törő, vagy polgári megelégedettségű, a rendi nyomorba,más esetben pompában viruló, belső viszályokba magyar-magyart gyilkoló önsorsrontásba süllyedő, dzsentri-főúri allűröket is magánviselő, keserű-édes magyarok voltunk. Ennek sorát a látottak írták belénk.

Magyar élet, magyar sors!
Ha látni akarod egyszerre, egyidőben százévek viharainak történelmi távlatában, akkor menj el a Felvidékre.

Kassára, ahol megtapasztalod, hogy a magyar életgyertyák valóban csonkig égtek, vagy még annál is lejjebb. És mindezt elmondhatod egy bronzból készült székben, szembe ülve bronz-Márai Sándor szobrával.
Szlovákia második legnagyobb városában alig párezer magyar él.

Vagy menj el Lőcsére és láthatod, mert megelevenedik előtted, a valamikori főúri-nagyúri kiskirályság öntörvényű mini állama, lángoló magyarsággal és áruló ócska magyar jellemmel, együtt megjelenve, vagy egymást váltva.
Attól függően, hogy Fekete városnak vagy a Fehér Asszonynak látod.

Eperjes már Presov lett, ahol a szép katedrálisban - ha betérsz- akkor szerencséd vagy szerencsétlenséged okán, menyasszonyt láthatsz és vőlegényt, amint nem magyar nyelvű pap összeköti a két fiatal életét.
Ne kérdezz magyarul, mert úgysem válaszol senki.
A válasz választott nyelve nem akarat kérdése.

Rozsnyón viszont magyar nyelven, ízes palóc fonetikai kiadásban hallgathattuk a szentmisét és az étteremben is rendelhetsz magyarul kedvedre való knédlit, bár a városháza felirata Rathaus, mint egy igazi sváb településen, ahol kézenfogva megy a német a magyarral és a tóttal.

Ha szomorkodni van kedved, akkor ajánlhatjuk Kraszna Horka büszke várának látogatását. Alulról és nem belülről.
Hogy a cigánygyerekek által, titok-cigarettázás közben keletkezett avartűz okozta volna évekkel ezelőtti leégését és a páratlanul szép bútorok tűzvészben lelt halálát, abban a helyszínt látva erősen kételkedtünk.

De kárpótol mindenért Betlér. Az Almássyak egyik, erős, vadászati szenvedélyüket megmutató fészke.
Itt, Betléren a szlovák anyanyelvű, magyarul kitűnően beszélő, intelligens és művelt asszonynak, Julika, az egyik zarándoktársunk megjegyezte széplelkű naivitásával, amikor az asszony a kastélyt és környezetét dicsérte, hogy "ezért is jövünk és szomorkodunk, hogy nem a miénk", akkor ez a művelt nő, intelligenciájának minden szépségét felvonultatva csak ennyit mondott magyar nyelven:"Megértem".

Lőcsén erősen fújt a szél, de a szepesi várban a bástyákat mozgatva ostromolt. Mégis végig mentünk a középkori várak egyik legszebbikkének folyosóin, sarokbástyákat kerülgetve és a magyar múlt, Sáros vármegyére eső történetein elmélkedve.

Branyiszkó hágója helyett már alagútban visz az út.
De a történelmünket nem lehet föld alá süllyeszteni.
Nem engedi a magyar zarándok!

Azt mondta Szlovákiában élő magyar nemzettestvérünk a búcsúzáskor: "szeressék vissza a Felvidéket"!

Ne értsük ezt félre.
Könnyű lenne két "s" betűt egy másik mássalhangzóra váltani.
De nem ez a realitás!

A realitás az, hogy szeretetben viszonozzuk Szlovákiában maradt, létszámában egyre töpörödő magyar testvéreink irántunk való szeretetét.
Ne tótozzuk le őket, mint azt a műveltségükben hiányos emberek teszik. (Ugyanez az erdélyi magyar "lerománozása")

Ha igaz, márpedig igaz, hogy Amor omnia vincit, vagyis a szeretet mindent legyőz nem csak heves fiatal-kitörésű szerelem, hanem megszelídült formájában is, amint azt az Írások is mondják és legfőbb parancsban rögzítik, akkor százszor is igaz ez a magyar vér (kultúra, nyelv stb) hordozóiban.

Kimondjuk az igazságot: Ha szépen és igaz szívből akarsz imádkozni, akkor menj el a Felvidékre.

"Fülembe csendül egy nóta rég, itt szunnyadott már a szívemben rég" -szól Rákóczi a híressé lett nótában- amely messze hangzik nem csak Rodostóból, hanem Kraszna Horka büszke várából is és amely nóták újraélednek, újrakelnek, kivirulnak és a szemek tükrében ezerszínű smaragdként ragyognak a könnyek ködfátyolán át, visszatükrözik a magyar lélek új reménységeit.
Vulnera inclitae gentis Hungariae -Magyarország sebei kiújulnak minden Felvidékre való látogatáskor, hogy majd megbékélő egységben gyógyulást nyerjenek.

A dányi népfőiskola szeretné folytatni a sebek gyógyítását, de azt másképpen nem lehet elérni, mint úgy, hogy személyes érdeklődésünkkel a történelmi emlékhelyeket kitűntetjük, vagy a történelmi emlékek kitűntetettjei leszünk inkább.

A magyar, határon túli történelmi emlékhelyek látogatása,annak minden öröme és fájdalma , a sebek végérvényes, soha el nem múló összeforrása helyett, inkább a nemzeti féltés erejében és erejével való gyógyítást eredményezik, mely egyben a történelmi megmaradásnak is az eszköze. Ez nem más, mint a magyar jövő záloga.

Ehhez bátor és áldozatkész emberekre van szükség.
Szervezőkre -mint jelen esetben Menyhártné Sebestyén Erzsi és segítője Vajda Márti- és szükség van a magyar történelmi éhség örök és csillapíthatatlan keresőire is, mint amilyenek a dányiak, és mellénk csatlakozó, más településekről velünk tartó emberek.

Adjon Isten erőt a folytatáshoz.

Dány 2018 julis 2

Gódor András ny. polgármester c. egyetemi docens, dányi népfőiskola részéről