Hogyan lehet egy országot elveszíteni?

Ezzel a címmel tartott előadást a dányi népfőiskolán, még az 1990-es évek elején, Czakó Gábor író. Gondolom, ismerjük az írót, népszerű média-szereplőt, több tv-s beszélgetés avatott résztvevőjét.
Czakó Gábor konzervatív, jobboldali, nemzeti érzelmű ember. Eredeti foglalkozása jogász. Örömmel hívtuk és nem is csalódtunk benne.

Czakó azt mondta -többek között-, hogy ha egy országot le akarnak győzni, sőt el is veszejteni, akkor ahhoz nem fegyverek kellenek. Mégcsak nem is politikai import. Nem reguláris haderő és nem is fegyveres bűnbandák.

Úgy lehet egy országot legyőzni, megsemmisíteni, ha elveszik a nyelvét. A nemzet beszélt nyelvét. Az emberek anyanyelvét.

Ha igaz ez a mondás általában, akkor, fokozottan igaz a magyarokra. Azokra az emberekre, akik magyar anyanyelvűek, akik magyar nyelven értik meg legjobban egymást.

Mindenki tudhatja ezt, aki akár csak egyszer, hallott Karácsony Sándorról. Megjegyzem,, hogy Karácsony Sándor az egyik legnagyobb pedagógus egyéniség, tudós ember, akiről mi, akiknek egyik fő tárgya a pedagógia volt mert tanárnak készültünk, abban az időben amikor főiskolán, egyetemen pedagógiát tanultunk, Karácsony Sándort legfeljebb hallomásból ismertük.
A szocialista pedagógia nem szerette Karácsony Sándort. Nem kell bizonygatnom, hogy miért.
Azóta ezt a hiányosságot -aki akarta- pótolni tudta.
A mi, helyi népfőiskolánk is meghívta Heltai igazgató urat -talán emlékszünk rá- aki nem csakhogy ismerte az ő pedagógiáját, de szoros családi kapcsolatban is volt vele.

A modern, sőt nem is modern, hanem posztmodern világ, amelyet a digitális eszközök uralnak és hatalmuk alatt tartanak, ránk, magyarokra azért is veszélyes, mert a beszédet, beszélgetést háttérbe szorítja.
A magyarnak legfőbb eszköze ahhoz, hogy erős nemzeti identitása legyen, amibe beletartozik a kreativitás, az alkotó képzet és képzelet, valamint a lélek nyitottsága a Teremtő felé, a használt, beszélt nyelve, a sajátos nyelvi szerkezet miatt, melyhez a szónak páratlanul gazdag képzelőereje is tartozik, és ami egyetlen más nyelvben sem jelenik meg a magyar nyelven kívül.

Sokszor mondják, hogy nem tudtuk feldolgozni azt a traumát, sőt traumákat, amelyek értek bennünket, Mohácstól egészen Trianonig, sőt még ezek után is, ezért a bennünk hordozott görcsös tudat, fel nem oldott feszültség, irrelevációs, azaz téves következtetésre és ezt kísérő befelé forduló introvertált magatartásra késztetett bennünket.
Van bennünk, igen van zavartság, és ez érdekeink ellen fordít sokszor bennünket.
Ez a magyar autoimmun betegség. A nemzet ellenségként ismeri fel saját testét, övéit és véreit.

Sokszor megváltoztatjuk nyelvünket. Hol indokkal, hol indok nélkül.
Sőt károsan.
Mondok néhány példát.

Hódmezővásárhelyről származó barátom, egy meghívóval, vagyis "Möghívogató"-val értesít jövőbeni találkozásunkról.
A szövegben ilyeneket írt, hogy" az övés-ivás és annak mindön vonzata a meghívást kezdeményező föladatja, sömmi hozomány nem szükségöltetik, legföljebb virág, hogy kezötök ne lögyön üres..."
nos, ez a vásárhelyi (szögedi) tájszólás, tájnyelv, mely éppen gazdagítja a nyelvünket, ráadásul a régi kisbíró hirdetések stílusában.

De van nekünk "köszike" meg "bocsika" is. A köszönöm és a bocsánat szavak helyett. Bár -ismerjük be- a Marika és a Bözsike is ehhez hasonló -szerintem- mert a Máriának a Mari, az Erzsébetnek a Bözsi már egy kedvességgel töltött változata, melyet nem kellene -a fentiek szerint- "ragozni".
Ez még csak hagyján!

Gödöllőn jártam az egyik boltban és a sajtokat mustráltam. Ez milyen sajt? -kérdezem az eladótól.
Válasz: "Ő" egy félévig érlelt sajt.
Ketten voltunk a kis boltban. Szakboltban. Ezért mondtam neki -ne sértődjön meg- de az "Ő" személynévmás. Csak személyekre vonatkoztatjuk. Ide más illene: mégpedig "EZ", vagy "AZ".

Ugyanez az eset játszódott le Baján is velem, egy fagylaltozóban!

Mondjam tovább? Dányban is van ilyen? Bizonyára van.

Már hogyne lenne! A tv-ben tucatszámra hallhatjuk ezt, vagy hasonlót.

Sok minden megmagyarázható azzal, hogy nehéz történelmi sorsunk volt. Sok minden -mondom, de nem annyi és úgy, ahogyan igyekszünk tönkre tenni a nyelvünket.
Vesztünkre!

Pongyola beszéd, pongyola viselkedés! Ez is Magyarország!

Csíksomlyón járva, elmentünk Gyímesbükkre is. Hat éve állítottunk föl ott egy keresztet.
Megkoszorúztuk, énekeltünk utána. Elsőként is az ősi magyar himnuszunkat, a Boldogasszony Anyánk kezdetű éneket. Ez himnusz ma is, akkor is, ha a hivatalos nemzeti himnusz Kölcsey Himnusz című verse.
A himnusz éneklésekor -ha eddig ültünk- felállunk. Magyar himnusz, ősi magyar himnusz, székelyek himnusza, más államok himnuszai.

Hát akkor miért ülünk le akkor, amikor pl a szentmise végén, áldással elbocsát bennünket a miséző pap, bevonul a sekrestyébe, mindezt állva tesszük, de a Boldogasszony-ra leülünk.
Ki érti ezt?

Báró Eötvös József, költő, a tizenkilencedik század művelődési-közoktatási minisztere, a vesztes negyvennyolcas forradalom és szabadságharc után írt versében, Búcsú a hazától-ban, a nemzetek kincseiről beszél, mely birtokot büszkén visel. Császárról mesél a francia fiának, Provance-nak daltelt mezői vannak, Helvéciának hótakart bércei, Rómának kincse egy elomló rom, "Tied hazám egy szentelt fájdalom".

Ne sebezzük tovább nyelvünket. Ezzel a nemzet sebeit mélyítjük.
Ebbe a sebbe bele lehet halni!
Előbb, mint bárki azt gondolná!

Dány 2018 május 9

Gódor András ny. polgármester c. egyetemi docens (aki nem nyelvész, de aggódik nemzetéért)