Történet a láda aljáról

Május volt akkor is. Május 8-a és 1968-at írtunk.
Ötven évvel ezelőtt. Szinte napra pontosan 50 éve.

Gyula atya a plébánia kertjében sétált az árnyas fák alatt. Az orgona már elvirágzott de a fák szinte teljes pompában viselték koronájukat.
Gondterheltnek látszott a pap, kezében volt a Breviárium, kinyitotta, újra becsukta és néma ajakkal ment körbe-körbe a kitaposott ösvényen. Szinte gépiesen.
Vasárnap volt, a kismisét ő tartotta, de a tízórás, felnőtteknek bemutató szentmisét Beke József káplánnak engedte át.
Órájára nézett, majd kényelmes léptekkel a templom főbejáratához ment. A hívek megkezdték a kivonulást a templomból mikorra odaért.

Mindenki köszönését illendően fogadta, mígnem Jani bácsit megpillantotta a bejárati ajtónál.

Dicsértessék az Úrjézus plébános úr -fogadta a templomlátogatásban is kitűnt ember a főpapot. Gyula atya ebben az időben már kanonok volt.
Mindörökké János bácsi- szólt vissza kedvesen a pap. Szelíden átfogta az idős ember vállát és alig érezhető finom mozdulattal félrevonta.

János bácsit a dányi népek Jani bácsinak szólították. Hogy miért így az kideríthetetlen, hiszen az ilyen korú emberek, akik a millennium évében születtek, vagyis 1896-ban, és éppen ekkor 72 évesek voltak, már igencsak "János bácsi" megszólításra értettek.

Jani bácsi jellemes ember volt. Éppen a minap beszélt unokáinak az ő gyermekkoráról, a tanítóiról, aki igen tekintélyes emberek voltak a faluban. A Mattyasovszky testvérpár egyike, Alajos volt a kántortanító, János öccse pedig osztálytanító, az igazgatóként is szolgáló idősebb testvérének beosztottja, miként Szilágyi Artúr is, aki fiatalon, negyvennégy éves korában meghalt. A dányi temetőben alussza örök álmát.
Jellemes emberek tudnak csak jellemes emberekké nevelni másokat. Ezt mondta tanulságul Jani bácsi unokáinak. Így volt ez a huszadik század elején.

És hogy jellemes ember volt Jani bácsi azt én állítom és ez igaz állítás, mert az én nagyapám csak két évvel volt fiatalabb nála, aki nem csak külső megjelenésében, de lelkében is rendezett, kiegyensúlyozott, de mégis vibrálóan élénk szeretni való ember volt.

A plébánossal való beszélgetést követően, Jani bácsi fejére tette fekete kalapját, mert mégiscsak udvariatlan dolog, hogy az utcán hajadonfőtt menjünk mint a flaszterkoptató városiak -gondolta magában.

Útja hazafelé a kisközön át vezetett. Ezerszer megjárta már ezt az utat, mikor a Pesti út elején lévő családi házából a templomba ment.

Most, hazafelé más volt ez az út. A templomból mindig lelki megnyugvással, szinte örömmel tartott hazafelé. Most furcsa érzései voltak. Feszült volt, belső nyugtalanság emésztette.
Senki nem járt már az utcán ilyenkor, vasárnap délben, ez a falu teljes és békés időszaka. Az Úrangyalát már mindenki a családdal együtt mondta.

Örült, hogy üres az utca. Hát látnák az emberek, hogy ő meg-megáll, leveszi kalapját és verejtéktől gyöngyöző homlokát zsebkendőjével végig símítja. Oda-vissza.
Még azt gondolhatnák, hogy beteg.
Vagy ami még rosszabb, hogy kissé kapatos. Ő, aki mindenben, mindenkor tudta a mértéket. A kocsmát belülről még nem látta, lakodalom alkalmával is csak ritkán emelgeti a poharat.
Most valahogy nehéz a puha szárú csizma is, olyan, mint amikor a sár éppen lehúzni készül azt.
Az út is göröngyös, hepehupás lett, talán vakondokok túrták föl időközben. Nehéz rajta a járás.
Az ingnyaka is szorít, ki kell gombolni, hogy több levegőt kapjon, a posztókabát is meleg, pedig még nyár sincs, igaz, a nap egyre jobban emelkedik az égen.

A lányok, igen a lányok. Ők majd segítenek -könnyebbült meg a gondolatra.
Jó lenne, ha a legkisebb most itthon lenne, tőle kaphatná a legtöbb segítséget. A nagyvárosban él ő, hiszen magas iskolát tanult. Kisasszony lett belőle. Gimnáziumi tanár.

Mosolygott ezen egy sort a bajúsza alatt. Melegség öntötte el szívét. Mert hát mi tagadás, szokták neki mondani a falubeliek, "szép családja van Jani bácsi". Ez azt jelenti a községben, hogy gyermekáldás tekintetében sem feledkezett meg róla az Isten.
És hát a legkisebb? Annak jó élete lesz, könnyű élete. Ezt mondta Istvánka tanító úr is amikor elengedte a közeli városba továbbtanulni. Magó Júlia, aki egyenesen a szerzetből jött Dányba is ezt erősítette meg. És azt is mondta, hogy szüksége van a hazának a jólelkű tanult emberekre.

Ezen egy kicsit elgondolkodott, meg azon is, hogy miért kell a gyerekeket mindig figyelmeztetni a vasárnapi misére, de a lányokat sohasem. Hát igen, a fiuk csintalanabbak.
Olvasta, a lánya adta a kezében ezt a könyvet, Jókai Mór írta, és benne van, hogy a férfinem harcol és sebeket oszt, a nőnem gyógyít és ápol. Így van ez elrendelve.

Nagy gondot, rakott a vállamra plébános Úr. Sóhajtotta halkan. Most hordom ennek terhét.

Mindezen gondolatok rendezetlenül töltötték ki az időt, míg haza nem ért.

Az édesapa nélkül nem kezdte el az ebédet a család.
Ott gőzölgött a leves az asztalon, a masina platnija még meleg, a hús itt várja sorsának beteljesedését. Ünnep van ma. Vasárnap. Az Úr napja.

Az asztali áldás után is szótlanul telt az idő.

Az ebéd után kérte Jani bácsi, hogy legyen fehér abrosszal leterítve az asztal.

Bement a tiszta szobába, megkereste a zsinóros tollat és a tintatatartót. Szerencsére ez sem volt üres.

Asztalhoz ült és határozott mozdulattal írni kezdett. Nyugodt volt az arca, mondhatni, fennkölt.

A címet írta le először. Pont ugyanúgy, ahogyan a plébános úr kérte tőle.
Aztán haladtak a sorok egymás után. Igaz, egyszer-másszor gyorsabb volt a gondolat mint a toll, hiba is csúszott a szövegbe.

Jani bácsi, szép, szálkás betűkkel írt. Ahogyan azt a tanító úr megmutatta neki egykor. Harmonikus, jellemes betűkkel írta le gyermekkorának fontosnak vélt, eseményeit. Ahogyan a plébános úr kérte.
Ne akadjon föl azon a kedves olvasó, hogy miként lehet jellemes egy betű. Nyilván semmiképpen.
De az írója, jellemes emberként azzá tette.

Ötven évig feküdt ez az írás a láda alján. Akarom mondani, a doboz alján.
Kozár atya folytatni akarta nyomtatásban is megjelent művét, melynek azt a címet adta: Fejezetek a 700 éves Dány történetéből.

Jani bácsi ehhez lett volna "társszerző".

Kozár Gyula atya abban is példaértékű vezetője volt ennek a falunak, hogy ismert minden "Jani bácsit" és ezáltal ismerte a falu belső életét, lelkét és értékeit. Mert nála csak ez számított.

Vajon eljön-e az az idő, amikor a szóbanforgó levél majd a nagy nyilvánosság elé kerül. Mondjuk, fakszimile kiadásban, mert így van értéke. Így van, így lesz "jelleme".

Reménykedjünk! Reményeink beteljesedéséhez, minden szép reményünket ide értve, talán lépést kellene váltanunk. Vagy ahogyan most, "gazdaságkor" idején mondják, paradigma váltás szükséges. Ezt mondták évekkel ezelőtt. De nem tették, vagy ha igen, akkor azt Jani bácsi biztosan fejcsóválva fogadja az égben.

Dány 2018 május 12

Gódor András ny. polgármester c. egyetemi docens