A plakátragasztó

Verőfényes délelőtt volt. Nem bujkáló éjszaka vagy derengő hajnal. Nem!

Állt a tér közepén a közvilágítást szolgáló oszlop. Békésen, sorsának beteljesedését várva, hogy majd napnyugta környékén aranysárga fényét a térre zúdítsa.
Helyeslően bólogatott a lámpatest is ehhez. Nem tudom, Tungsram volt vagy Elios? Témánk szerint ez a kérdés lényegtelen.

Az emberek szótlanul mentek el az oszlop mellett. Semmibe se nézték a jeles építményt. Hogy szomorkodott volna ezen, vagy pláne dühöngene az oszlop? Szóba sem jött egyik változat sem nála.

A lámpaoszlopok a történelem részei. Lásd a bécsi forradalmat 1848 tavaszán: megénekelte a költő is! Latour nyakán kötél, míg Lamberg szívében kard!

De ne menjünk ilyen messzire és ne is említsük a múltat. De a jelent sem, hogy mire valók a hajnalok, éjszakák vagy villanyoszlopok.

Mondom, verőfényes tavaszi délelőtt volt. A piacra sem iparkodott a vásárlók népe, lévén ez a nap szerda. Ilyenkor csak idős nénikék, Szadáról, vagy Turáról, esetleg helyi, nosztalgikus őstermelők merészelnek kijönni az elárvult pultokhoz. Inkább csak azért, hogy beszélgessenek egymással, nézzék a Pelikán madarat, a minden oldalából kifolyó vizet. Vagy az is lehet, hogy betérnek a rétesházba egy falat süteményre az őrt álló Hamvay kúriába.

Mi zavarhatná meg ezt az idilli képet. Ezt a csendet. A polgári időkre emlékeztető kisvárosi nyugalmat.

A melegkolbászt áruló, az igen! Az vidám és harsány. A pultot támasztó overallba öltözött munkások, akik vagy a köz alkalmazottjai, vagy talán a teret körbevevő boltokba árút szállító cégek, egy pofa sörre a munkát felfüggesztő alkalmazottjai, soha ki nem múló témákat felemlegetve, soha be nem bizonyított igazságokkal érvelve a tegnap esti, TV-ben közvetített futball meccs jeles szakértőiként, szinte idegenül vannak jelen térben.

A lámpaoszlop rendíthetetlen nyugalmat áraszt. Sötétszürke vas vázán a díszítések komorak de egyben megnyugtatók is.
Kóbor kutya jön de hidegen hagyja a tér ékessége -mert a lámpaoszlop az- a világért sem zavarná meg azzal, hogy megtisztelje.

Nem tudom miért, de Petőfi Sándor jut eszembe. Pontosabban a Galgapartihoz írt verse. Talán azért mert mégis van valami a levegőben. Mintha fennkölt érzéseim támadnának, áhítatos ihletettséggel nézem a teret. Nem a semmit, hanem inkább -ha van ilyen- egy megszülető gondolatot, egy felkavaró eseménynek születőfélben lévő csíráit.

És megjenik váratlanul, vagy csak én gondolom, hogy váratlanul a látószögemben egy nő! Asszony talán, vagy lány?
Farmer kabátkát visel és hozzá illő farmer szoknyát.
Az arcát nem láttam, mert nem mellettem haladt el, hanem olyan irányból, mintha az épülő térben meghúznánk az egymást átszelő vektorokat, amelyek engem a cselevő szerepből kirekesztenek. Kár!

A nyugalmamat megzavaró nő a lámpaoszlophoz siet.
Gyors mozdulattal táskájából elővesz egy papírt. Tizenöt vagy húsz méterre állok tőle.
Még izgatott sem leszek.
Istenem hát mi van? Egy csinos nő, a lápaoszlophoz lép és a táskájából kivesz egy cetlit. Nincs ebben semmi rendkívüli. Legfeljebb annyi a rendkívüliség, mint amennyi a kocsmapultot támasztó munkások jelenlétében van.

És átalakul a tér egy szempillantás alatt. Templom lesz az épülő tér, egy nagy templom, oltárral és Igével.

A lámpaoszlop egy téglalap alakú fehér papírra, kézzel írt szöveggel lesz gazdagabb. És egy símogatással, melyet az oszlopra papírt ragasztó nő, mintegy befejezve művét, elégedetten tesz, majd sóhajtva gyors léptekkel tovahalad.

Megszépül minden körülöttem.

Szépek az emberek, még a söröskorsó is kívánatos lesz bennem, a turai nénikék pedig angyallá változnak.

Az oszlop nem is templom már, hanem katedrális. Az Ige, pedig úgy árad szét bennem, mint amikor eluralja a testet a forró láz. Az építő melegség. A gyógyító erő.

Hálás vagyok ennek a nőnek, ismeretlenül is. Nagyon hálás. Áldást mondóan hálás. Lekötelezettje vagyok, mindenben követő szolgája.

Mert ezt érdemli az, aki a villanyoszlopot is istenházává tudja tenni.
A kultúra házává.

A villanyoszlopra felragasztott kis papírra, gyöngybetűkkel, kézzel ez volt írva:

LEGYEK BÁR VENDÉG A HAZÁMBAN
ÉS KOLDÚS A FÖLD KEREKÉN,
A SZÉPNEK, AMIT LÁTTAM, IGY IS
ÖRÖK GAZDÁJA VAGYOK ÉN.

A Költészet Napja volt tegnap. Áldott nap, áldott sugarakkal, Szabó Lőrinc szép versével, örökre emlék marad nekem.

Gódor András tanár, c. egyetemi docens